Viktor Pelevin: A Sárga Nyíl
A Számok olyannyira levett a lábamról, hogy nem volt kérdés, olvassak-e mást is Pelevintől. A Sárga Nyilat Levéltáros is ajánlotta, és pár hónapja akciósan lehetett kapni az Alexandrában, úgyhogy logikusan következett, hogy ez legyen a következő olvasmányom tőle.
A Sárga Nyíl négy elbeszélést tartalmaz, amelyek a körítés változatossága ellenére nagyjából mind ugyanarról szólnak: az értelmetlen, ismeretlen szándékú hatalmak által mozgásban tartott (de legalább már megszokott) világból való kitörés vágyáról, és a kíváncsiságról, ami akkor is hajtja az embert, ha nem tudja pontosan, mi vár rá „odakinn”.
A kötetből nekem az első két történet, a Sárga Nyíl és a Remete és Hatujjú tetszett jobban. A történeteket nem fogom részletezni, mivel – főleg a Remete és Hatujjú esetében – az élvezet nagy részét az adja, hogy az ember olvasás közben szép lassan összerakja, hogy miféle világban is játszódnak az események, s kik a szereplők. A lényeg annyi, hogy az első két elbeszélésben Pelevin egy-egy alternatív világot és életformát tesz meg az emberi élet metaforájának, és a helyenként kissé banális szimbólumok (például: az élet mint utazás) mögé bújva osztja meg az olvasóval a gondolatait többek között az élet értelméről és arról, hogy minden relatív.
Nem mondanám, hogy Pelevin sok olyat mond, amit ne olvastam volna már valahol máshol, de az elbeszéléseiben burjánzó groteszk elemek és a sivár, kiismerhetetlen, ám nem valódi világok, amelyeket ábrázol, adnak annyi pluszt a történeteknek, hogy érdekes, elgondolkodtató és szórakoztató legyen őket olvasni.
Talán ez az oka annak, hogy a másik két történet, a Hírek Nepálból és a Buldózeristák napja kevésbé nyert meg engem. Ezekben ugyanis Pelevin nem teremt hangsúlyozottan mesterséges környezetet, hanem a szocialista Oroszországra erősen emlékeztető világba helyezi az eseményeket, s az ilyesmi engem mindig elbizonytalanít: túl fiatal vagyok ahhoz, hogy saját emlékeim legyenek erről az időszakról, és úgy érzem, meglehetősen hülyén hatna, ha elkezdenék arról beszélni, hogy Pelevin micsoda meggyőző erővel és lenyűgöző pontossággal ábrázolja a szocializmus korszakát. Bizonyára így van, de inkább csak annyit mondanék, hogy a Hírek Nepálból és a Buldózeristák napja egy komor, kopár, sivár, gépies és túlzottan valóságosnak tűnő világban játszódik, s nekem ez nem tetszik: hiányolom ezekből az elbeszélésekből a szándékos eltávolítást, az iróniát és a perspektívába helyezést, ami megvan a másik két történetben.
Egyébként meglepőnek találtam, hogy az elbeszéléseket jellemző általános kiúttalanság érzete ellenére Pelevin többnyire eléggé optimista és/vagy valamiféle változással kecsegtető véget kerekít a történeteknek. A Számok alapján azt gondoltam, hogy Pelevin nagyon ironikus, okos és kritikus író, aki szereti nyitva hagyni a dolgokat, ezért furcsa volt, hogy ezekben a történetekben engedett a happy end csábításának – még akkor is, ha ezek a happy endek eléggé kétesélyesnek tűnnek, s inkább csak azt érzékeltetik, hogy talán van esély a kitörésre, de azt nem mondják meg, hogy mi fog történni a megszabadulás után.
Meglehet persze, hogy minden (jó és rossz egyaránt) annak tudható be, hogy ezek a történetek a korai Pelevin-művek közé tartoznak, s a szerző akkoriban még nem vitte tökélyre a későbbi stílusát. Két elolvasott könyve alapján viszont még nem vonok le messzemenő következtetéseket, csak annyit, hogy mindenképpen fogok még Pelevint olvasni. Azt azért remélem, hogy a következő könyve, ami a kezembe akad, inkább a Számokra fog hasonlítani, s nem a Sárga Nyílra.
