Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya - Rebecca
Olvastam már a Rebeccát valamikor tizenévesen, a melodrámába illő, nőiesen lila borítós kiadásban, s akkor úgy gondoltam, a könyv tartalma egész pontosan megfelel a külső megjelenésének. Most viszont mini Jane Eyre-projektem keretében még a nyáron elhatároztam, hogy a Jane Eyre és Jean Rhys Széles Sargasso-tengere után ezt a regényt is újraolvasom mint Charlotte Brontë regényének egyik híres feldolgozását, s ahogy az a másik két regénnyel történt, erről is teljesen más véleményt alkottam most. Bár az általam birtokolt példány borítója nem kevésbé giccses, mint a magyar kiadásé, a tartalmat most jóval meggyőzőbbnek, gazdagabbnak és érdekesebbnek találtam, mint tíz éve.
A történetről pár szó: a hősnő épp Monte Carlóban tölti idejét egy idősödő és idegesítő dáma társalkodónőjeként, amikor a hotelba érkezik Maximilian de Winter, a mindenki által csodált, különleges és gyönyörű Manderley-birtok tulajdonosa. A férfi azért utazott Angliából Monte Carlóba, hogy feledni tudja varázslatos felesége, Rebecca halálát, aki vibráló lényével és energiájával életet lehelt Manderley mindennapjaiba. A hős és a hősnő természetesen megismerkednek egymással, majd a lány elutazásának napján Maxim minden előzmény nélkül feleségül kéri a lányt – aki beleegyezik a házasságba. A nászút után a pár Manderley-be utazik, ahol viszont még mindig Rebecca lénye uralkodik, s minden rá emlékeztet.
Mivel elsősorban Daphne du Maurier Jane Eyre-újraértelmezésére voltam kíváncsi, először mindenhol a hasonlóságokat és a különbségeket kerestem. Ha ilyen szemmel olvassuk a regényt, természetesen feltűnik, hogy a meg nem nevezett (egyébként viszont különleges nevű) hősnő Jane Eyre megfelelője, Maxim de Winter Mr Rochesteré, az élő alakban meg sem jelenő, de holtában annál inkább kísértő Rebecca pedig a padlásszoba őrült nőjével, Bertha Masonnel azonosítható.
Ezúttal tartózkodom a könyv végletekig analizálásától, de két érdekességet mindenképpen érdemes megjegyezni. Az egyik az, hogy egynémely tekintetben a Rebecca milyen sok hasonlóságát mutat – nem a Jane Eyre-rel, hanem Jean Rhys Sargasso-tengerével. Különösen feltűnő például, hogy mindkét szerző a buja, egzotikus, gyönyörű, ám a túlburjánzása miatt félelmet keltő növényzettel és az erős színekkel (és szagokkal) azonosítja a Másik nő, az Idegen kiismerhetetlen, veszélyes és őrült lényét.
A másik érdekesség pedig az, hogy du Maurier oly módon ír, hogy meglehetősen nehéz észrevenni, hogy a regénye a 20. században játszódik. Feltűnik persze, hogy a szereplők lépten-nyomon fürdőket vesznek, amelyekhez nem a tűzhelyen melegítik a vizet, hanem a csapból engedik; feltűnik, hogy Manderley-ben van villanyvilágítás (bár a vacsorákat sokszor gyertyafény mellett költik el); és azt sem nehéz észrevenni, hogy mindenki folyton autót vezet. Mindezek ellenére viszont a történet, a szereplők és a felrúghatatlan társadalmi normák épp olyanok, mint Jane Eyre idejében: a házasság szent; az ötórai tea, az állandó udvariassági látogatások és egyéb társadalmi események kötelezőek mindenkinek, aki számít; az illendőség pedig mindennél fontosabb.
Nem vagyok ugyan Daphne du Maurier írásművészetének avatott szakértője, de nem azt érzem mindebből, hogy az írónő szándékosan próbált volna egy száz évvel korábbi világot újrateremteni, hanem azt, hogy a 20. század eleji elit világa és életmódja bizonyára valóban erősen hasonlított ahhoz a világhoz, ami a Jane Eyre-ben is szerepel. Némiképp megdöbbentő tehát látni, hogy kb. száz év alatt nem változott semmi az előkelő angol társadalomban, már ami az erkölcsöket és modorokat illeti.
A két (vagy három) regény részletekbe menő összehasonlításától eltekintek, már csak azért is, mert némi idő után a Rebecca története más irányt vesz, s a könyv vége felé közeledve már úgy éreztem, teljesen önálló regényt olvasok, amely semmiféle irodalmi előképet nem követ szándékosan – ezt egyébként egyáltalán nem bántam, mert a Rebecca önmagában is igen élvezetes és sokrétű műnek bizonyult.
Nagyon jól sikerült például mind a főszereplők, mind Manderley ábrázolása: számomra a hősnő félénksége és képzelt helyzetekbe menekülése épp úgy hihető, mint Maxim de Winter komor, fájdalmas és titokzatos férfiassága, és Manderley kísérteties szépségét szintén gond nélkül el tudtam képzelni.
Ám a legérdekesebb mégis Rebecca alakja, és minden, ami hozzá kapcsolódik. Először is, mint már említettem, a történet Rebecca halála után játszódik, s a nő csupán mások visszaemlékezéseiben és a maga után hagyott tárgyakban jelenik meg. Ám ez a jelenlét olyan erős, hogy teljességgel uralni tudja mások életét, és az olvasó óhatatlanul is kíváncsi lesz, vajon miféle nő lehetett valójában Rebecca, s hogyhogy senki nem képes elfelejteni őt. Természetesen idővel megkapjuk a választ arra, hogy milyen nő is volt Rebecca. S bár olvasás közben felidéződtek a régi emlékeim, és nagyjából tudtam, hogy mi minden fog kiderülni a cselekmény során, így is épp oly érdekfeszítőnek találtam a történetet.
Mivel többé-kevésbé emlékeztem a cselekményre, inkább az nyűgözött le, hogy hogyan épül fel Rebecca alakja a regény során a hősnő fejében. Nagyon érdekes, hogy az új Mrs de Winter minden lehetséges jelzést és elejtett szót szinte szándékosan félreért. Már a Maximmal való megismerkedés pillanatában is él a fejében egy kép Rebeccáról, s mindent, amit megtud a nőről, ehhez az előzetesen megalkotott képhez igazít, s eszébe sem jut önálló véleményt alkotni róla. Ezért egyébként nem hibáztatom őt, mert Rebecca alakja mintha mindig rejtélyes és kétértelmű megjegyzések ködébe lenne burkolva: úgy tűnik, a nő már életében legendává vált, s a halálával csak fokozódott személyének fikcionalizálása, amelyben jóformán minden karakter részt vesz. Ezért is olyan döbbenetes, amikor kiderül az igazság Rebeccáról.
Rebecca misztikus alakja azonban nemcsak félelmet és ámulatot kelt maga körül, hanem végső soron cselekvésre késztet másokat: Maxim de Wintert épp úgy, mint a regény látszólag szürke, simulékony, egyszerű hősnőjét, aki hosszú idő után elhatározza, hogy szembeszáll Rebecca szellemével és kisebbségi komplexusát legyőzve, gyerekes viselkedését és félénkségét félretéve a felnőtté válás útjára lép.
A Széles Sargasso-tenger kapcsán hosszabban írtam az identitás felépítéséről és arról, hogy az emberek gyakran másokkal, vagyis a Másikkal szemben határozzák meg önmagukat. Ezzel a regénnyel kapcsolatban nagyjából ugyanazt tudnám elmondani, ezért most inkább nem ismétlem önmagam, csak annyit jegyzek még meg, hogy du Maurier Rebeccája épp úgy tökéletes Másik, akivel szemben a főhősök definiálják önmagukat, mint Jean Rhys hősnője, ám a két nőalak végül teljesen ellentétes hatást keltett bennem.
Összességében azt gondolom, a Rebecca mind Jane Eyre-folyományként, mind önálló regényként kitűnően olvasható, s érdemes nemcsak a „női irodalmat” látni benne, mert ez a könyv szerintem jóval több egy egyszerű szerelmes történetnél.
