Ki lennék, ha regényhős lennék?
A múlt hét vége felé (vagyis gyakorlatilag az ősidőkben) indult az új körbeadós játék, amelyben arra a kérdésre kell válaszolni, hogy ki lennék, ha regényhős lennék. Lobótól és Szilvitől kaptam a kérdést, amit ezúton is köszönök.
Komolyan megvitattam magamban a lehetőségeket, és végül két, némileg hasonló jelöltem akadt. Az egyik Erlend Loe Naiv.Szuper. című regényének narrátora, a másik pedig William Nicholson Rokon lelkek társasága című könyvének főhőse.
Mindkét alak névtelen, ami engem valósággal csábít az azonosulásra, ráadásul Nicholson főhőse ki is jelenti a könyvben, hogy nem árulja el a nevét, mindenki használja a sajátját, ha már mindenáron muszáj nevet használni – de ezt persze már írtam a regényről szóló posztomban.
A Naiv.Szuper.-ben nagyon tetszett a főhős (mily meglepő) naiv, jóindulatú életszemlélete, passzivitása, az állandó elmerengése az élet kisebb-nagyobb problémáin, na meg a folyamatos listagyártása. Bár a listái sokszor gyerekesek és nem is mindig logikusak, nekem szimpatikus az, hogy megpróbálja valamiféle rendszerbe foglalni a tapasztalatait és következtetéseket levonni belőlük.
A Rokon lelkek társaságának narrátora szintén meglehetősen passzív figura, szereti megfigyelni és kommentálni az eseményeket, de nem szívesen vállal tevékeny szerepet semmiben. Közel érzem magamhoz a fiú állandó gondolkodáskényszerét, és tetszik az az enyhén cinikus és keserű, de mégsem bántó stílus, ahogy a gondolatait előadja.
Most, hogy jobban belegondolok, elég nyilvánvaló, hogy azért választottam ezt a két főhőst, mert valamennyire hasonlítok rájuk. A végkövetkeztetés tehát az, hogy nem szívesen lennék nagyon más, mint amilyen most vagyok. Bőven elég nekem, hogy olvasok mindenféle színes, vibráló, különleges alakokról, de nem lennék a helyükben.
A kérdést most nem adom tovább senkinek, mert olyan sokára írtam meg ezt a bejegyzést, hogy bizonyára már mindenki más posztolt a témáról, aki akart.
