Margaret Atwood: The Edible Woman - Második rész
Az előző rész folytatása következik, a megígért témákkal.
Egyéb párkapcsolati alternatívák és a női identitás
A Marian életében fontos szerepet játszó két férfi mellett érdemes egy pillantást vetni a regény mellékszereplőire is, akik a lány előtt álló lehetséges utakat villantják fel. Marian lakótársa, a roppant felvilágosult, népszerű pszichológián edződött Ainsley például gyereket akar, de férjet nem, ám amikor valahonnan a tudomására jut, hogy az erős apakép nélkül felnövő gyerek állítólag mindenképpen homoszexuális lesz, rögtön megpróbál apát szerezni a már megfogant magzata mellé. Aztán ott van Marian egyetemi barátnője, Clara, és férje, Joe, akiknek merő figyelmetlenségből sikerült három gyereket összehozniuk kb. ugyanennyi év leforgása alatt, s akiknek az élete másból sem áll, mint a gyerekek hajkurászásából. Felbukkannak még Marian munkatársai, a három irodai szűz is, akik még a harminchoz közeledve is férj nélkül vannak, s akik emiatt rosszul leplezett keserűséggel és irigységgel szemlélik Marian sikerét a szuperpasi Peternél. Végül pedig ott van Leonard Slank, Ainsley gyerekének apja, aki imád minél fiatalabb lányokat elcsábítani, de retteg az elköteleződéstől és attól, hogy gyereke legyen. Azt hiszem, teljesen érthető, hogy Marian egyik változatért sem lelkesedik igazán, hiszen egyik sors sem olyan, amiben igazán önmaga lehetne – bár Marian valószínűleg azt sem tudja, milyen is az igazi önmaga.
S ezzel elérkeztünk a regény egy másik fontos témájához (ami persze kötődik ahhoz az alapfeltételezéshez, hogy a nőknek nincs sok választási lehetőségük): a női identitás kérdéséhez. Úgy tűnik, ezen a téren semmi sem változott a regény megjelenése óta eltelt negyven év alatt. Ma bármely véletlenszerűen kiválasztott női magazint vagy női portált olvasgatva mással sem találkozunk, csak olyan cikkekkel, amelyek arra hivatottak, hogy segítsenek a nőknek megismerni önmagukat, akár párkapcsolati, akár szexuális, akár munkahelyi téren. A háttérben meghúzódó gondolat az, hogy minden nőben benne rejlik az istennő, csak elő kell őt hívni a lélekbúvár tesztek, a „tíz tuti tipp, hogy előléptessenek”-féle gyors egótuningok és a szexi fehérneműk segítségével.
Atwood regényét olvasva pedig egyértelmű, hogy a 60-as években ugyanez volt a helyzet, s a nőket szinte kényszerítették arra, hogy fejlesszék az identitásukat (bármi legyen is az) és tegyenek meg mindent azért, hogy igazi nővé váljanak. Az egyéniség persze fontos dolog, de Atwood tisztában van azzal, hogy valószínűleg nem rejlik benne minden nőben az istennő, s ezért igen élvezetes iróniával kezeli a misztikumot és hisztériát, amely a női egót övezi.
Van például egy remek epizód a regényben: Marian épp a karácsonyi irodai süti- és pletykapartin vesz részt, ahol csak nők vannak jelen, s egy idő után úgy érzi, hogy rögtön megfullad az őt körülvevő, áradó femininitás Sargasso-tengerében. Nagyon beszédes, hogy Marian környezetében minden nő egyéniség akar lenni, mindenki fel akarja fedezni a nőiségét, és legfőképpen azt szeretné, hogy egy férfi felfedezze a nőiségét és mihamarabb feleséggé tegye, de épp ezzel válnak egyformává, amorf tömeggé, amelybe pont akkor kerül bele a nő, amikor magára ölti az áhított női szerepeket. Vagyis a minden tekintetben átlagos Marian talán pont azért válik mégis csak egyéniséggé, mert nem érdeklik a hagyományos szerepek és nem akarja bennük (vagy általuk) megtalálni önmagát.
Azt azért hozzátenném, hogy szerintem itt szó sincs lázadásról: Marian nem elég okos és elszánt ahhoz, hogy szándékosan lázadjon és alternatívákat keressen. A lány ereje a már emlegetett passzivitásában rejlik: szinte semmi nem érdekli, legkevésbé a saját istennői egyénisége, s ez alkalmassá teszi őt a véletlenszerű helyzetek és kapcsolatok elfogadására – nehéz elképzelni például, hogy a regény bármely más nőalakja olyan magától értetődő természetességgel fogadná Duncan különcségét, irracionális kívánságait és főleg azt, hogy az idő nagy részében teljesen semmibe veszi őt. Mariannak viszont nincs gondja ezzel, és ironikus módon pont azért válik a regény vége felé tudatosabb, önállóbb nővé, mert a Duncannel való kapcsolata segít ráébrednie, hogy mi az, amit semmiképpen nem akar – bár az továbbra is homályban marad, hogy mi az, amit viszont akar.
Reklám, fogyasztás és mesterkéltség
A fentebb fejtegetett nőközpontú témák mellett a regény foglalkozik néhány, a történet szempontjából talán kevésbé fontos, de amúgy cseppet sem jelentéktelen kérdéssel is. A továbbiakban ezekről írok röviden.
Ami a fogyasztói társadalom megjelenítését illeti, azt gondolom, Atwood remek munkát végzett. Marian, mint már említettem, egy közvélemény-kutató cégnél dolgozik, s az a dolga, hogy az újonnan piacra kerülő termékek várható jövendőbeli népszerűségét tesztelje, illetve hogy a felmérések során felkeltse az emberek érdeklődését az új, időspóroló, szintetikus termékek iránt. Marian tehát elméletileg tudja, hogy hogyan működnek a reklámok, hogy hogyan akarják őt vásárlásra ösztönözni, mégis: be kell ismernie, hogy rá is ugyanúgy hatnak a hirdetések. Például a buszon vagy a metrón utazva Marian nem szeret beszélgetni, hanem folyton a reklámplakátokat figyeli és komolyan elgondolkodik a tartalmukon. (Gondolom, egyetlen reklámtervező sem kívánhat ennél többet.)
De van a témának ennél egyértelműbb megjelenítése is a regényben: egy szupermarketben bolyongva Marian figyeli, hogy épp miféle élénk, vásárlásra ösztönző zene szól, s bár tisztában van vele, hogy éppen manipulálják, arra is rájön, hogy ez ellen nem lehet védekezni: a különböző márkák különböző csomagolása végső soron ugyanazt a terméket takarja, és a végén az ember úgyis a gyártók kedvére tesz, mert előbb-utóbb vennie kell valamit. Hiába tehát a fenenagy fogyasztói öntudat, hiába gondolja a vásárló úgy, hogy ha tisztában van a megtévesztésére irányuló fogásokkal, akkor már nem is lesz megtévesztve, végül mindenképpen ő húzza a rövidebbet.
Atwood azonban nem elégszik meg ezekkel a kissé didaktikus felismerésekkel, hanem némi szimbolikus ízt is ad a témának: nála nemcsak a tejberizs műanyag, hanem néha az emberek is, és szerintem lenyűgöző az, ahogy ezt a gondolatot a regény főbb szálaival kombinálja. Hogy érthető legyen, mire gondolok, mondok két példát.
Amikor Marian először találkozik Duncannel, a lány közvélemény-kutatói minőségében csönget be a férfihoz. Duncan egy szál nadrágban nyit ajtót, s Marian hirtelen meg sem tud szólalni zavarában. Amikor végül sikerül kinyögnie egy csiripelős, mesterkélten vidám nyitómondatot, hozzáteszi, hogy nagyon műanyagnak érezte magát eközben. Nem akarom túlmagyarázni az esetet (de megteszem), de mintha arról lenne szó, hogy Marian a munkája és a mindennapi élete miatt maga is egyre inkább termékké, mesterségesen előállított, a legnagyobb hatásra törekvő produktummá vált volna, ám a fogyasztási kényszerrel többé-kevésbé sikeresen dacoló Duncannel találkozva ráébred önmaga szintetikus voltára – és ez bizonyára segít neki abban, hogy elvesse ezt az énjét, és valódivá váljon.
Valamivel később pedig történik egy másik eset, ami szintén Marian esetleges művi voltára utal: Duncan felveti az ötletet, hogy esetleg jó lenne, ha ők ketten lefeküdnének egymással. Duncan azzal érvel, hogy – tél lévén – mindig csak sok réteg ruhán keresztül tapinthatja Mariant, s már attól fél, hogy ha lefejtené a ruhák rétegeit, kiderülne, hogy Marian egészen a legbensőbb részéig gyapjúból készült, és nem is igazi nő. Marian erre elmosolyodik, és hajlik az ötlet megvalósítására, s közben arra gondol, hogy a ruhák alatt bizony ő is igazi nő. Ez az epizód persze a korábban már kifejtett női identitáskeresés témájára is rímel, és szerintem zseniális és nagyon ironikus, ahogy Atwood a különböző témákat összefűzi, s jelzi, hogy Marian épp azokban a helyzetekben ébred rá önmaga valódi nő mivoltára, amelyekből más nő valószínűleg menekülne – azt hiszem, a regény egyetlen más nőalakja sem hallgatná mosolyogva, hogy Duncan efféle tisztességtelen ajánlatot tegyen neki, és igencsak sértve érezné magát a nőiségében.
Az egyetemi oktatásban rejlő lehetőségek
A végére hagytam egy ugyancsak nagyon érdekes, ám a történetben kicsivel kisebb hangsúllyal szereplő kérdést: a felsőoktatást és mindazt a lehetőséget, ami egy egyetemi diplomával megnyílik az ember előtt.
A regény főbb nőalakjai (Marian, Ainsley, Clara) mindannyian jártak egyetemre. Clara ugyan otthagyta az iskolát az első gyereke születése miatt, de Marian és Ainsley megszerezték a diplomát – és láthatjuk, mire mentek vele. Mindketten egy kellemes irodaházban dolgoznak, nem túl megerőltető, de szellemileg nem is éppen stimuláló munkát végezve. Amikor pedig szóba kerül a munkájuk, Marian és Ainsley szájából is elhangzik a mondat: mégis, mi egyebet kezdhetnének egy B.A. diplomával? Szerintem elképesztő, hogy most, negyven évvel később ez a kérdés ugyanúgy feltehető, azzal a különbséggel, hogy B.A. helyett akár M.A.-t is mondhatunk.
Persze azért nem mindig ilyen tragikus a helyzet, többféle csábító út is megnyílhat az ember előtt, ha egyetemet végez: egyrészt még harmincéves kora előtt lehet belőle például ügyvédpalánta, mint Peter, akiről csak annyi derül ki, hogy sokat dolgozik, és már nem sok választja el attól, hogy befusson, s boldogan éljen halála napjáig. Másrészt pedig el lehet köteleződni a tanulás és a magasztos eszmék mellett, az első diploma után tovább lehet tanulni, PhD-képzésen lehet részt venni, és ahogy azt Duncan mondja egy ízben, örök időkre a papírbányák mélyén dolgozó rabszolgává lehet válni.
Peter esetében gyakorlati szempontból hasznos volt az egyetemi képzés, hiszen megalapozta vele a biztos jövőjét, Duncan és lakótársai esetében viszont az örök egyetemistalét semmit nem alapoz meg, csak kiutat biztosít a valóságból: amíg egyetemre járnak, nem kell az élettel szembenézniük, hanem azzal tölthetik napjaikat, hogy olyan érdekes témákról írnak dolgozatokat, mint például a preraffaelita pornográfia. Ha valakit éppen ez érdekel, szerintem semmi baj nincs azzal, ha ír róla sok-sok oldalt – ha eddig nem derült volna ki, én is angol szakot végeztem, és az egyetemen előszeretettel írogattam hasonlóan elvetemült témákról. Ami viszont baj, az az, hogy Duncan és a lakótársai többnyire nem saját jószántukból írnak effélékről, hanem mondjuk azért, mert a témavezetőjük kijelenti, hogy a témát, amely igazán érdekli őket, már százan megírták előttük. (Emiatt aztán Duncan a már eleve a hagyományos életből való kiútnak használt egyetemi életből is kiutat keres, s ezt Marian személyében találja meg.)
Szerintem igencsak érdekes, hogy a regényben a felsőoktatás a céltudatos, sikerre törekvő embereknek, pl. Peternek használ, a nőknek (és a Duncan-féle gyakorlatiatlan alakoknak) viszont inkább árt, de legalábbis nem ruházza fel őket több lehetőséggel: elvégre Marian és Ainsley középiskolai végzettséggel is gond nélkül el tudnák látni a munkájukat, úgyhogy az ő egyetemen töltött éveik merőben feleslegesnek tűnnek. (Az ő esetükben még az sem igaz, hogy az egyetemnek általános látókörbővítő szerepe lett volna az életükben. Azt, hogy Ainsley népszerű pszichológiával tömi az agyát, Marian meg a buszon utazva magában reklámokat elemez, nem nevezném a széles látókör meg a csak az egyetemen elsajátítható gondolkodásmód bizonyítékának.)
Bár Marian és Ainsley nem nyertek sokat azzal, hogy egyetemre jártak, de legalább nem is vesztettek vele. Ezzel szemben pl. a már említett, háromgyerekes Clarának csak plusz frusztrációt jelent, hogy a terhességei miatt félbehagyta az egyetemet, s bár minden bizonnyal akkor sem lett volna híres akadémikus belőle, ha befejezi, mégis negatívan hat az életére a tudat, hogy még annyit sem bírt elérni, hogy lediplomázzon.
Atwood tehát összességében elég rossz színben tünteti fel az egyetemi oktatást, és mindazt, amit az képvisel, s amire lehetőséget teremt. S a regénynek ez a vonulata, a többi fő témához hasonlóan, szerintem most is aktuális, és cseppet sincs olyan érzésem, hogy az írónő mostanra rég unalmassá vált kérdéseket feszeget.
Zárszó
Az előző jó néhány oldalnyi szövegből bizonyára kiderült, hogy az Edible Woman egy rendkívül gazdag és összetett regény: Atwood sok témát érint, és mindegyikről van lényeges mondanivalója. Ugyanakkor a különböző témákat remekül építi be a cselekménybe, tehát az Edible Woman még véletlenül sem egy sor társadalomkritikai esszé gyűjteménye, hanem egy zseniális, szerethető regény. Bár az nyilván egyértelmű, hogy e poszt írása közben kitört belőlem a félig már eltemetett volt angol szakos, a regényt akkor is nagyon lehet élvezni, ha éppen nem akarunk mindenhol utalásokat látni vagy a szövegben lévő szimbólumokat elemezgetni. Minden sokrétűsége ellenére egyébként az Edible Woman rendkívül könnyen olvasható: a mondatok szépek, logikusak, áttekinthetőek; a szókincs pedig nem erőltetetten költői, de nem is szakszavakkal terhelt.
Legvégül még annyit, hogy minden elismerésem és mélységes csodálatom Margaret Atwoodé, amiért huszonévesen ilyen regényt tudott írni.
