Igazán szerencsés, hogy épp olyankor kezdtem olvasni ezt a regényt, amikor már három órája forgolódtam álmatlanul valamelyik éjszaka, és végül úgy döntöttem, hogy a kizárólag hajnali háromkor előkerülő, teljesen alaptalan aggodalmak további csócsálása helyett jobb lesz, ha inkább felkelek és félkómában olvasok valamit, meg elszívok egy-két cigit.

Mondom, jobbkor nem is lehetett volna elkezdeni ezt a regényt, mert ez egy éjszakai könyv. Éjszakai (vagyis teljesen logikátlan) logika szerint működik. És a szereplői, a 90-es évek elején a roppant kies és kellem-dús Harkov városában, galambszaros stadionok, szétrohadó-lerabolt gyárak, meg az általános pusztulat színes díszletei között éldegélő majdnem-20 éves csávók is valami egyáltalán nem túl logikus logika szerint élik az életüket.

Elég sokáig tartogattam ezt a regényt, mire végre elolvastam. Egyrészt nem akartam túl gyorsan végezni Eugenides eddigi életművével (vagyis három regénnyel), mert bármennyire is szeretek újraolvasni, és bármennyire is gyorsan felejtek (ami azzal jár, hogy néhány hónap vagy év után majdnem úgy tudok újraolvasni valamit, mintha először olvasnám), azért tényleg először olvasni valamit csak egyszer lehet, én meg meg akartam várni a megfelelő pillanatot a Middlesex első olvasására.

Másrészt pedig kicsit gyanakodva tekintettem erre a könyvre. A témát és a benne rejlő (irodalmi) lehetőségeket ugyan roppant izgalmasnak találtam, és egyébként is, aki olyan regényt tud írni, mint amilyen az Öngyilkos szüzek, annak még a bevásárlólistáját is szívesen olvasnám, de a megvalósítás módja kissé elbizonytalanított – számos fóbiáim egyike, hogy megmagyarázhatatlan módon idegenkedem a családtörténetektől, márpedig ez az.

Már egy ideje nagyon vágytam egy kis Stephen Kingre (újra), mert az utóbbi időben alig olvasok, amit meg olvasok, az többnyire mindenféle okos könyv – olyanok, mint amilyenek a Tortúra-beli regényíró, Paul Sheldon nem-Misery-regényei. Jók, persze, az okos könyvek is (meg egyébként is, elég rég nem olvastam már igazán vérfagyasztóan rettenetes könyvet), de arra pl. nem emlékszem, mikor olvastam utoljára igazi történetmesélős regényt, olyat, amit muszáj kb. egyhuzamban végigolvasni, mert minél előbb meg kell tudnom, hogy mi lesz még (bár jelen esetben ezt eleve tudtam, mert olvastam már a regényt pár évvel ezelőtt, de a Tortúra másodszorra is letehetetlen volt).

A regény főszereplője tehát a már említett Paul Sheldon, aki felváltva ír fűzőszaggatós-romantikus bestsellereket és agyas modern regényeket. Paul szeretne végleg beállni a komoly írók sorába – a történet elején épp elkészül a legújabb agyas regényével, és hogy soha többé ne kelljen a bestsellerekkel vesződnie, romantikus regényfolyamának utolsó részében elteszi láb alól a hősnőt, Miseryt. Az író boldogan ünnepli az új, Misery-mentes élet kezdetét, és némi első osztályú pezsgőtől berúgva úgy gondolja, jó ötlet a Sziklás-hegység szerpentinjein autózni, miközben épp hóvihar közeleg.

Az örökkévalóságok meg a sokéves hagyományok nem sokat jelentenek nekem, mert folyton azt tapasztalom, hogy ha már nincs kedvem valamihez, úgysem csinálom tovább csak azért, mert előtte már sokszor/sokáig csináltam. (Ha pedig újra kedvem támad valamihez, akkor újra csinálni kezdem.)

Szóval, egészen ma estig úgy gondoltam, hogy idén nem lesz év végi lista a 2013-as kedvenc könyveimről, de aztán mégis lett – a csábítás, hogy telerakhatok egy posztot ön-linkekkel, egyszerűen ellenállhatatlan. Viszont magyarázni, egymondatos összegzéseket írni most nem akartam – kattintsatok a linkekre, s akkor elolvashatjátok részletesen, hogy miért szerettem ezeket a könyveket annyira. Mert az biztos, hogy ezeket szerettem a legjobban ebben az évben (időrendben):

Javier Marías: Beleszerelmesedések

Patti Smith: Kölykök – Just Kids

Colum McCann: Hadd forogjon a nagyvilág – Let the Great World Spin

Jonathan Franzen: Javítások – The Corrections

Angela Carter: The Magic Toyshop

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában – A Visit from the Goon Squad (ami már 2011-ben is az egyik kedvencem volt, és idén újra az lett)

Jay McInerney: Fények, nagyváros – Bright Lights, Big City

Gondolom, ha Mo Yan nem kapott volna Nobel-díjat 2012-ben, akkor semmit sem fordítottak volna le tőle egyhamar magyarra. De Nobelt kapott, úgyhogy lefordítottak tőle valamit, és úgy alakult, hogy elolvastam ezt a könyvet, bár nem terveztem, és nem vártam izgatottan. (A Nobel eléggé hidegen hagy; ha már irodalmi díjakról van szó, akkor a Booker-díj nyertesei és jelöltjei sokkal jobban érdekelnek.) Mindenesetre most már legalább elmondhatom, hogy olvastam életemben kínai posztmodernt is.

Ami – ebben a konkrét esetben – nem különbözik nagyon az összes többi fajta posztmoderntől, amit ismerek. Olvastam már ilyesmit, mint Mo Yan regénye (mindjárt leírom, hogy milyesmit), és a Szeszföldet nem tartom extra-zseniálisan falhoz-kenős műnek (se mint posztmodernt, se mint akármit). A Szeszföld egyáltalán nem rossz regény – igencsak okos, vicces, groteszk, durva, elborult, játékos, bizarr regény ez, de ennyitől már nem esek automatikusan ámulatba. (Nem tudom, mitől és mennyitől esek, de felismerem, amikor ez megtörténik.)

Az mindig érdekes, amikor egy író halála után megjelennek azok az írásai, amelyek az élete során valamiért nem jelentek meg. Néha igen izgatottan várom a posztumusz köteteket (pl. nagyon kíváncsi vagyok az „új” Salinger-művekre, amik állítólag 2015-től kezdve jelennek majd meg), de néha úgy gondolom, hogy vannak írások, amik valószínűleg nem véletlenül maradtak kiadatlanok az író életében (Kurt Vonnegut korai, csak az író halála után kötetbe rendezett novelláitól pl. többnyire nem vagyok elragadtatva, és szerintem semmi komoly veszteség nem érte volna a világot, ha ezeket sosem gyűjti össze senki).

A Tetőablak viszont nem azért nem jelent meg még Saramago életében, mert az író valamiért jobbnak látta eldugni a könyvét. Ahogy a kötetben olvasható, Saramago szerette volna megjelentetni ezt a regényt, amit még az 50-es években írt, ám annak idején elutasította a kiadója, és a mű végül csak 2011-ben, az író halála után látott napvilágot.

A Tetőablak az 50-es évek elején játszódik egy lisszaboni társasházban, amelynek lakói többé-kevésbé átlagos, kisszerű, apró gondokban és még apróbb örömökben bővelkedő életet élnek – és amolyan Szomszédok-módra mindent tudnak egymásról, egymás életéről (vagy legalábbis azt hiszik). S az író erre a „mindenre” koncentrál: arra, hogy mi rejlik egy „átlagos” életben, és arra, hogy még a legegyszerűbbnek tűnő élet is megfejthetetlen és leírhatatlan. Ennek megfelelően a regénynek nincs igazi története (melyik életnek van?) – inkább arról van szó, hogy egy rövid ideig megfigyelhetjük néhány ember mindennapjait, aztán a regény véget ér, és mindenki megy tovább a maga dolgára (a maga útján) – tanulságok pedig nincsenek.