Jay McInerney: Fények, nagyváros - Bright Lights, Big City
Három és fél évvel ezelőtt már írtam egyszer erről a könyvről, de az a posztom így utólag elég lélektelennek és hűvösnek tűnik, valószínűleg azért, mert a legutóbbi, pár hónappal ezelőtti újraolvasás különösen jól sikerült, és most már nemcsak nagyon szeretem ezt a könyvet, hanem egyenesen odáig vagyok érte, és ezt a jelentős változást itt is dokumentálni szeretném ezzel a félig régi, félig új poszttal. Nem tudom egyébként, hányadik alkalommal olvastam újra ezt a könyvet, a sok újraolvasás mindenesetre jelzi, hogy mindig is jónak tartottam. De most máshogy volt jó, mint eddig. Jobban. És személyesebben.
Korábban az E/2-es elbeszélésmód jelentette számomra a regény fő vonzerejét, de a legutóbbi újraolvasás óta már elég sok E/2-es könyvet/novellát olvastam, és önmagában ez már nem elég ahhoz, hogy elaléljak egy könyvtől, mint ahogy elég volt pár évvel ezelőtt. Most már az is kell, hogy amúgy is jó legyen a könyv, és szerencsére a Fények, nagyváros amúgy is az.
A névtelen főszereplő (vagyis dehogy névtelen: te vagy az) egy huszonéves, írói ambíciókat dédelgető férfi, akinek tulajdonképpen nagyon jó dolga van (lehetne/lehetett volna): lakás Manhattanben; jó (bár unalmas) állás egy híres magazinnál, amit mindenki irigyel; partik minden este; egy gyönyörű feleség; és minden más, ami a nyolcvanas évekbeli Amerikai Álomhoz kell. De a történet akkor kezdődik, amikor már épp minden összeomlani látszik – a feleség lelépett; a munkahelyen folyamatosan a kirúgás veszélye fenyeget; és már kezd úgy tűnni, hogy a „nappal másnapos kókadozás – éjjel folyamatos pia-parti-drogozás” talán mégsem olyan életforma, amit örökké fenn lehetne tartani.
Miközben egyre talajvesztettebb, kétségbeesett, szétcsúszott, szerelmet, halott szülőt és régebbi álmokat gyászoló névtelen hősünket (vagy névtelen önmagunkat) követjük New York divatos szórakozóhelyei, csillogó-lepusztult utcái és csupa üveg, csupa fény irodaházai között, megtudjuk azt, amit persze már sok más regényből is megtudtunk, de számomra ez is megunhatatlan téma: hogy milyen könnyű elszúrni a dolgokat; hogy vannak olyan időszakok, amikor nem látunk semmit tisztán, mert az álmok – amik úgyse fognak valóra válni, vagy nem pont úgy, vagy nem pont jókor – eltakarják előlünk a kilátást; és hogy időnként nagyon melankolikus, nagyon dühös, nagyon kilátástalan érzés lehet huszonévesnek lenni, még akkor is, ha – mint a névtelen főhős – ezt próbáljuk azzal leplezni, hogy úgy csinálunk, mintha veszettül jól éreznénk magunkat.
És nem attól jó ez a könyv, hogy az E/2-es narráció miatt mindezt az átlagosnál közelebb érzem magamhoz – a Fények E/1-ben és E/3-ban is jó lenne, mert az elbeszélésmód mellett is bőven van benne érdekesség és finomság. Az például most tűnt fel először, hogy McInerney sokszor szinte fitzgeraldi szépségű és szomorúságú mondatokat tud írni, és azt is csak most vettem észre, hogy milyen remek város- és hangulatábrázoló. Meg még esze és humora is van. Szóval, szeretem.
Korábban az E/2-es elbeszélésmód jelentette számomra a regény fő vonzerejét, de a legutóbbi újraolvasás óta már elég sok E/2-es könyvet/novellát olvastam, és önmagában ez már nem elég ahhoz, hogy elaléljak egy könyvtől, mint ahogy elég volt pár évvel ezelőtt. Most már az is kell, hogy amúgy is jó legyen a könyv, és szerencsére a Fények, nagyváros amúgy is az.
A névtelen főszereplő (vagyis dehogy névtelen: te vagy az) egy huszonéves, írói ambíciókat dédelgető férfi, akinek tulajdonképpen nagyon jó dolga van (lehetne/lehetett volna): lakás Manhattanben; jó (bár unalmas) állás egy híres magazinnál, amit mindenki irigyel; partik minden este; egy gyönyörű feleség; és minden más, ami a nyolcvanas évekbeli Amerikai Álomhoz kell. De a történet akkor kezdődik, amikor már épp minden összeomlani látszik – a feleség lelépett; a munkahelyen folyamatosan a kirúgás veszélye fenyeget; és már kezd úgy tűnni, hogy a „nappal másnapos kókadozás – éjjel folyamatos pia-parti-drogozás” talán mégsem olyan életforma, amit örökké fenn lehetne tartani.
Miközben egyre talajvesztettebb, kétségbeesett, szétcsúszott, szerelmet, halott szülőt és régebbi álmokat gyászoló névtelen hősünket (vagy névtelen önmagunkat) követjük New York divatos szórakozóhelyei, csillogó-lepusztult utcái és csupa üveg, csupa fény irodaházai között, megtudjuk azt, amit persze már sok más regényből is megtudtunk, de számomra ez is megunhatatlan téma: hogy milyen könnyű elszúrni a dolgokat; hogy vannak olyan időszakok, amikor nem látunk semmit tisztán, mert az álmok – amik úgyse fognak valóra válni, vagy nem pont úgy, vagy nem pont jókor – eltakarják előlünk a kilátást; és hogy időnként nagyon melankolikus, nagyon dühös, nagyon kilátástalan érzés lehet huszonévesnek lenni, még akkor is, ha – mint a névtelen főhős – ezt próbáljuk azzal leplezni, hogy úgy csinálunk, mintha veszettül jól éreznénk magunkat.
És nem attól jó ez a könyv, hogy az E/2-es narráció miatt mindezt az átlagosnál közelebb érzem magamhoz – a Fények E/1-ben és E/3-ban is jó lenne, mert az elbeszélésmód mellett is bőven van benne érdekesség és finomság. Az például most tűnt fel először, hogy McInerney sokszor szinte fitzgeraldi szépségű és szomorúságú mondatokat tud írni, és azt is csak most vettem észre, hogy milyen remek város- és hangulatábrázoló. Meg még esze és humora is van. Szóval, szeretem.
