Gondolom, ha Mo Yan nem kapott volna Nobel-díjat 2012-ben, akkor semmit sem fordítottak volna le tőle egyhamar magyarra. De Nobelt kapott, úgyhogy lefordítottak tőle valamit, és úgy alakult, hogy elolvastam ezt a könyvet, bár nem terveztem, és nem vártam izgatottan. (A Nobel eléggé hidegen hagy; ha már irodalmi díjakról van szó, akkor a Booker-díj nyertesei és jelöltjei sokkal jobban érdekelnek.) Mindenesetre most már legalább elmondhatom, hogy olvastam életemben kínai posztmodernt is.

Ami – ebben a konkrét esetben – nem különbözik nagyon az összes többi fajta posztmoderntől, amit ismerek. Olvastam már ilyesmit, mint Mo Yan regénye (mindjárt leírom, hogy milyesmit), és a Szeszföldet nem tartom extra-zseniálisan falhoz-kenős műnek (se mint posztmodernt, se mint akármit). A Szeszföld egyáltalán nem rossz regény – igencsak okos, vicces, groteszk, durva, elborult, játékos, bizarr regény ez, de ennyitől már nem esek automatikusan ámulatba. (Nem tudom, mitől és mennyitől esek, de felismerem, amikor ez megtörténik.)

Na de térjünk rá a könyvre. A Szeszföld igen cselesen felépített regény: az események két különböző, de egymással összefüggő, egymásra reflektáló, és időnként egymásba hatoló szálon zajlanak. Az első cselekményszál főszereplője a zseniális nyomozó, Tom Por, akit azért küldenek a messze földön híres-hírhedt Szeszföld városába, hogy kiderítse, igaz-e a szörnyű híresztelés, miszerint a szeszföldi elit tagjai gyermekeket esznek. Tom Por nagy hévvel – és morális felsőbbrendűségének teljes tudatában – veti bele magát a nyomozásba, de aztán hamar kiderül, hogy a férfi mégsem olyan kiváló nyomozó – legalábbis túl könnyen hagyja magát eltéríteni a feladataitól, és nincs eléggé felkészülve a szeszföldi trükkökre.

Tom Por egyik gyengéje, hogy nem képes ellenállni a nőknek (már a második oldalon arról olvashatunk, hogy hogyan flörtöl egy faragatlan, ugyanakkor vadító teherautó-sofőrnővel); a másik pedig az, hogy jóval kevésbé bírja az italt, mint a szeszföldi átlagember. Szeszföldön márpedig mindenkinek innia kell, eszetlenül sokat. És Tom Por iszik is, hiszen nem akar udvariatlannak tűnni, a rengeteg piálás viszont azzal jár, hogy a hős nyomozó az ideje nagy részét tökrészegen, félig öntudatlanul, vagy agyatlan-másnaposan tölti, és közben bizarr, pokoli benyomásai támadnak a szeszföldi valósággal kapcsolatban – a nyomozás viszont csak nem halad, és az is egyre kétségesebb, hogy mi a valóság és a mi a részeg vízió.

A másik cselekményszálon két íróról olvashatunk: egyikük Mo Yan, a már befutott, elismert alkotó, aki épp a legújabb regényén dolgozik, amely véletlenül épp egy szeszföldi nyomozás történetét írja le. Mo Yan egy nap levelet kap Li Akótól, a fiatal szeszföldi írópalántától. A kezdetben rendkívül alázatosnak mutatkozó, majd egyre határozottabbá és tiszteletlenebbé váló Li Akó mesterének tekinti a nagy Mo Yant, és azt szeretné, ha a híres író elolvasná és véleményezné az ő zsenge novelláit, és mellesleg segítene neki abban, hogy ki is adják őket. Mo Yan azonban – valamiféle nagy-írói elefántcsonttoronyba húzódva – nem akarja elkötelezni magát, és csak nagyon óvatos kritikákat fogalmaz meg Li Akó műveivel kapcsolatban, amelyek – megint csak – véletlenül épp a szeszföldi mindennapokról és szokásokról szólnak, többek között a fiúgyermekekből készült ínyencségek fogyasztásának szokásáról.

Az, hogy Mo Yan csak nagyon óvatosan kritizál, két okból is érdekes: egyrészt így az olvasóra marad a véleményalkotás feladata – és nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy Li Akó változatos, stílussal-hangnemmel-elbeszélésmóddal kísérletező írásai minden zsengeségük ellenére is jobbak, kidolgozottabb, és főleg izgalmasabbak, mint a nagy Mo Yan szeszföldi-nyomozós, egyre kaotikusabb, egyre követhetetlenebb és értelmetlenebb története. Másrészt Mo Yan húzódozása azért is érdekes, mert Li Akó fiktív (?) novelláinak részletei lassanként beszivárognak a Tom Porról szóló történetbe is – Li Akó történetei tehát igencsak hatnak Mo Yanra és az ő művére (még akkor is, ha Mo Yan ezt valószínűleg nem ismerné el szívesen), és azt is erősen befolyásolják, hogy mi, olvasók hogyan értelmezzük Tom Por történetének egyes eseményeit.

Mindez természetesen igen trükkös, agyas, meg még kellemesen nyugtalanító is, és amúgy is, az elmúlt majdnem-négy évben már számtalanszor rajongtam itt olyan könyvekért, amelyek a valóság-fikció-fikcióbeli valóság átjárhatóságáról, felcserélhetőségéről és a köztük lévő határok totális véletlenszerűségéről szólnak – szóval, na, én szeretek ilyen könyveket olvasni. És Mo Yan (az igazi, nem a regénybeli) tényleg ügyesen ír erről a témáról, és az összes többi „tipikus” posztmodern-témáról is – a káoszról; az idegenségről; a dolgok elértéktelenedéséről; a személytelenségről; a magától értetődő, mindennapi kegyetlenségről. Szóval, jó könyv ez, csak nem mond (nekem) semmi olyat, amit eddig ne tudtam volna.