Elég sokáig tartogattam ezt a regényt, mire végre elolvastam. Egyrészt nem akartam túl gyorsan végezni Eugenides eddigi életművével (vagyis három regénnyel), mert bármennyire is szeretek újraolvasni, és bármennyire is gyorsan felejtek (ami azzal jár, hogy néhány hónap vagy év után majdnem úgy tudok újraolvasni valamit, mintha először olvasnám), azért tényleg először olvasni valamit csak egyszer lehet, én meg meg akartam várni a megfelelő pillanatot a Middlesex első olvasására.

Másrészt pedig kicsit gyanakodva tekintettem erre a könyvre. A témát és a benne rejlő (irodalmi) lehetőségeket ugyan roppant izgalmasnak találtam, és egyébként is, aki olyan regényt tud írni, mint amilyen az Öngyilkos szüzek, annak még a bevásárlólistáját is szívesen olvasnám, de a megvalósítás módja kissé elbizonytalanított – számos fóbiáim egyike, hogy megmagyarázhatatlan módon idegenkedem a családtörténetektől, márpedig ez az.

A regény egy igencsak belterjes görög család életét követi nyomon, s ott kezdődik, hogy Desdemona és Lefty Stephanides (akik egyszerre harmad-unokatestvérek, testvérek, és házastársak) 1922-ben Amerikába menekülnek Szmirnából, és beköltöznek egy rokonukhoz. Az évek során aztán nekik, illetve a rokonuknak, a férjezett, de egyébként leszbikus Linának is gyerekeik születnek, s az új generáció tagjai a saját, meglehetősen törékeny génállományukról mit sem sejtve tovább folytatják a családon belüli házasodás évszázadok óta népszerű hagyományát, Desdemona legnagyobb rémületére, aki – teljesen érthető módon – örökké azon aggódik, hogy mikor születik majd valami „torzszülött”, ijesztő rendellenességektől sújtott gyerek a családjában.

Ám telnek az évek, megszületik az első unoka, aki teljesen egészséges, és aztán újabb évek múltán, 1960-ban megszületik a regény „igazi” főszereplője, Calliope Stephanides is – egy szépséges kislány, aki látszólag szintén teljesen „normális” gyerek. Ám ahogy Calliope kamaszodni kezd, egyre több furcsaságot vesz észre magán (mind kívül, mind belül), míg végül egy drámai napon kiderül, hogy Callie tulajdonképpen nem is lány, hanem fiú (a genetikai részletekbe nem megyek bele – a regény megteszi, és az pont elég).

A rendkívül részletes, bonyodalmas történetet a már felnőtt, negyvenes, tizenéves kora óta férfiként élő Cal (immár nem Calliope) meséli el – a részletességet érzékeltetendő csak annyit mondanék, hogy több száz oldal telik el, mire a főszereplő egyáltalán megszületik, ám Cal amolyan ironikus, mindentudó-narrátoros (és számomra roppant tetszetős) módon azt is pontosan tudja, hogy mi minden történt a családjában a születése előtt. Cal mindent tud a felmenőiről, még azt is, amit ők sem tudnak magukról – saját magával kapcsolatban viszont már jól hiányosabb a tudása, hiszen egészen 14 éves koráig nem annak ismeri magát, aki valójában, és még felnőttként is folyamatosan küzd azzal, hogy hol férfinak, hol nőnek érzi magát, bár hivatalosan (genetikailag) és a saját bevallása szerint is férfi.

A Middlesex fő témája roppant érdekes – Eugenides azt az örök kérdést vizsgálja, hogy hogyan lesz az emberből az, aki; hogy min múlik az, hogy mit nevezünk „én”-nek. Vajon a genetika határozza meg az énünket, a neveltetés, vagy valami egészen más? És ha a genetikailag meghatározott énünk és a nevelés útján kialakított énünk konfliktusba kerül egymással, akkor szabadon választhatunk, hogy melyiket tartjuk meg? Cal esete persze az átlagosnál különlegesebb, és ő nem is tudja olyan könnyen eldönteni, hogy mit nevezzen „én”-nek. Azt, hogy végül miért dönt úgy 14 évesen, fiúgenetikával és lányidentitással megáldva, hogy akkor mostantól fogva fiú akar lenni, nem is írom le, csak annyit, hogy mélységesen emberi és érthető és szépséges a döntéshez, az „én” kiválasztásához (vagy feltárásához) vezető folyamat – én legalábbis ámulattal olvastam a kamasz Calliope én-felfedező útjának állomásait. Egyrészt mert az én-felfedezés szerintem mindig izgalmas (és persze veszélyes), másrészt meg mert Eugenides – szokás szerint – olyan gyönyörű, finom, fantasztikus mondatokat ír, hogy csak sóhajtozni tudok, és örülni, hogy ilyen szépségek léteznek a világon, mint az ő könyvei.

Ennek ellenére egyébként kicsit csalódottan fejeztem be a regényt, és először azt gondoltam, hiányzik belőle még legalább 500 oldal. A rendkívül részletes háttértörténet és Cal első 14 évének története után ugyanis Eugenides mintha elfelejtett volna valamit – megírni azt, ami engem a legjobban érdekelt volna: hogy mi történt a főszereplővel 14 és 41 éves kora között. De azóta eltelt némi idő, olvastam mást is, és gondolkodtam mindenfélén, és végül rájöttem, hogy ennek pont így kell lennie – mert bármi is történt a főszereplővel 14 éves kora után, az már a felnőttkorához, nem pedig a kamasz-én-megismerés korához tartozott. Az meg már egy teljesen más történet lenne, nem ez. (De azért elolvasnám azt a történetet is.)