Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában - A Visit from the Goon Squad
Jennifer Egan regénye igazi álomolvasmány volt számomra: a könyv teli van azokkal a csodás, okos és szellemes posztmodern játékokkal, amiket úgy szeretek s amikkel csak nagyon ritkán találkozom ennyire átgondolt és ennyire kevéssé öncélú formában, ugyanakkor a sok posztmodernkedés és a cseles, nagyon „irodalmi” megoldások ellenére a Goon Squad nem egy hűvös, lélektelen regény, amiben a forma a tartalom rovására megy, s amit csak csodálni lehet, szeretni viszont képtelenség.
A Goon Squad olyan regény, ami 13 egymással összefüggő, ugyanakkor egymástól függetlenül is olvasható novellából áll. Úgy rémlik, a hasonló szerkezetű, novellákból felépülő könyvekről gyakran állítják azt, hogy az egyes darabok önmagukban is teljes értékűek, viszont az egyes történetek jelentősége akkor válik világossá, ha mindegyik novellát ismerjük – de én eddig még egyetlen könyvvel kapcsolatban sem teszteltem ennek az állításnak az igazságtartalmát. Most viszont volt alkalmam tesztelni, mert a Goon Squad egyik fejezete, az Out of Body című írás korábban önálló novellaként is megjelent, s ezt a történetet én önmagában olvastam először. Amikor azt a novellát olvastam, még nem tudtam, hogy a történet valójában egy regény része, viszont úgy, ahogy volt, annyira jónak tartottam, hogy muszáj volt rögtön utánanéznem, ki lehet ez a Jennifer Egan, aki ilyen jókat ír – s így jutottam el ehhez a könyvhöz is.
Mindezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy a Goon Squad esetében tényleg működik a dolog: legalább egy fejezete bizonyítottan megáll a lábán önmagában is (és gyanítom, hogy több is, bár szerintem nem mindegyik), viszont ha sorban, „rendes” könyvhöz illő módon olvassuk a történeteket, akkor valóban olyan plusz jelentéseket fedezhetünk fel az egymástól akár 100-200 oldalnyi távolságra lévő fejezetekben, illetve olyan extra információkat tudhatunk meg az egymástól térben és/vagy időben igencsak távol lévő szereplőkről, amelyek nagyban növelik a könyv élvezeti értékét és persze fokozzák a beavatottság érzését. (Ismét az Out of Bodyt hozom fel példának: amikor először olvastam a novellát, nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogyan értelmezzem a befejezést. A Goon Squad egy egészen más időben és részben más szereplők között játszódó fejezetét olvasva aztán megtudtam, hogy pontosan mi lett az Out of Body főszereplőjének sorsa.)
S még mindig a formánál és az információk adagolásának módjánál maradva: nem tervezem fölsorolni a regény összes posztmodern és/vagy különleges jellemzőjét, inkább csak néhány apróságot említek: kezdjük azzal, hogy a regény minden egyes fejezetének más a főszereplője, s minden fejezet az 1970-es évek vége és kb. a 2020-as évek közti időszak valamely pontján játszódik, s a fejezetek ráadásul nem mindig időrendben követik egymást. Van néhány „igazi” főszereplő, aki szinte minden fejezetben feltűnik, s akit az életének számos különböző szakaszában is megfigyelhetünk, de vannak olyan szereplők is, akik először csak valamely fő(bb) szereplő valamelyik fejezetében tűnnek fel egy rövid időre, majd utána ők is kapnak egy egész fejezetet. Az író pedig időnként azzal érzékelteti kissé ironikusan a szerzői mindentudóságát, hogy a Lé meg a Lola c. filmre emlékeztető módon röpke tudósítást közöl arról, hogy mi lesz/lett az adott szereplővel a következő húsz-harminc évben.
Ami meg az elbeszélésmódot és az egyéb érdekességeket illeti: a fejezetek között vannak E/1-ben és E/3-ban megírtak egyaránt; van egy fejezet, ami olyan, mint egy PowerPoint prezentáció, s a „történetet” mindenféle nyilacskákon, diagramokon, szövegbuborékokban és folyamatábrákon olvashatjuk; és van egy fejezet (az Out of Body), amely E/2-ben van megírva.
(Bonyolult? Csak az én előadásomban, a könyvet olvasva mindez teljesen követhető. Viszont nem tudom megállni, hogy ne beszéljek erről [is]. Még a House of Leaves c. regényről szóló egyik kritikában olvastam egyszer, hogy a műről szóló cikk írásának öröme részben abból fakad, hogy az ember egyszerűen vágyik arra, hogy meséljen a könyvről. Na, a Goon Squad is ilyen könyv. Jólesik beszélni róla, még úgy is, hogy közben tudom, hogy nem fogom tudni leírni, pontosan milyen ez a könyv, és hogy miért annyira jó, hogy ilyen.)
Természetesen felvetődhet a kérdés, hogy a Goon Squadben van-e értelme ezeknek a kevéssé hétköznapi megoldásoknak. Nekem persze azzal sincs bajom, ha egy könyvben nincs különösebb szerepük a vizuális, tipográfiai, narratológiai vagy egyéb furcsaságoknak, csak úgy ott vannak, mert a szerző szeret játszani és kísérletezni. Viszont ha egy könyvben mindezeknek a dolgoknak véletlenül még értelmük is van, akkor a lelkesedésem és a csodálatom nem ismer határt. S legnagyobb örömömre a Goon Squadben van értelme az összes furcsaságnak.
Megint csak az Out of Bodyt említeném: ennek a novellának az elbeszélője egy elég zűrzavaros lelkiállapotban lévő fiatal férfi, aki nemrég öngyilkosságot kísérelt meg. Bár megmentették, azóta gyakran van olyan érzése, mintha kívülről figyelné önmagát, miközben persze „belülről” is átéli a dolgokat. A férfi lelkében/agyában végbemenő folyamatokról biztosan lehetne más módon is beszélni, viszont mivel a narrátor egyszerre van kint és bent, az E/2-es, önmagát megszólító/önmagát kívülről látó és láttató elbeszélésmód különösön hatásos – és ráadásul természetesnek hat. A novella végén lévő hirtelen nézőpontváltás pedig szimplán lélegzetelállító, s ha addig esetleg lettek volna kétségeim, hogy miért kellett ezt az egészet E/2-ben megírni (egyébként nem voltak), az utolsó mondat mindet eloszlatta volna.
Bár a poszt elején azt állítottam, ebben a regényben a forma nem megy a tartalom rovására, eddig szinte kizárólag a regény formai jellemzőiről beszéltem, úgyhogy ideje végre mondanom valamit a tartalomról is. Ahogy az az eddig leírtakból sejthető, a regénynek nincs összefüggő története, s még a főbb karakterek életével kapcsolatban sem tudunk meg „mindent”, illetve sok lényeges részletet csak mintegy mellékesen tudunk meg, és nem vagyunk jelen az eseményeknél. Ha viszont mindenáron beszélni akarok a történetről, akkor a következőt tudom mondani.
A regény egyik főszereplője Bennie Salazar, akinek van egy lemezkiadója. Bennie valamikor a 70-es évek végén volt kamasz, s ő is, mint sok más tizenéves, próbálkozott a zenéléssel, s a garázszenekarának tagjai és a hozzájuk csapódó lányok között mindenféle bonyolult kapcsolatok alakultak ki. Aztán telt az idő, Bennie saját lemezkiadót alapított, számos zenekart felfedezett és sikerre vitt, de aztán elege lett abból, hogy a 21. század elején már minden zene digitális és minden hangzás szintetikus és elkezdett ismét a „valódi” hangokra és a valódi dolgokra vágyni. A másik főszereplő pedig Sasha, aki tizenvalahány évig volt Bennie asszisztense és jobbkeze, és segített olyanná tenni a 21. század eleji zenét, amilyen az lett, közben pedig meglehetősen zűrzavaros életet folytatott.
A regény kb. 40-50 évet ölel fel, s ez alatt az időszak alatt persze nemcsak azt figyelhetjük meg, hogy hogyan lesz a 70-es évek végi dühöngő zenéből a 2000-es évek steril, digitális, túl-tökéletes zenéje, hanem azt is, hogy az emberek hogyan változnak: hogyan lesz a tehetségtelen, ám jókor jó helyen lévő Bennie-ből dörzsölt lemezkiadó-tulajdonos; hogyan lesz a hajdan óriási zenésztehetségnek tartott Scottyból fél-alkoholista, fél-hajléktalan figura, aki a mocskos East Riverből kifogott halakat eszik (de később mégis befut zenészként); hogyan illeszkedik be a „normális” társadalomba a kleptomániás Sasha, akinek az ifjúkori vad évei kissé vadabbra sikerültek a kelleténél; és úgy általában: hogyan adja fel szinte mindenki az ifjúkori álmait és vágyait nehezen megfogható és nem feltétlenül értékes dolgokért cserébe – vagy ellenkezőleg: hogyan merevedik bele valaki a húszévesen kitalált szerepébe, ami negyvenévesen már egyáltalán nem áll jól neki, s amit szívesen levetne, ha még képes lenne rá.
Szóval ilyesmikről szól a regény. A fiatalkori lelkesedésről, amiből később kiábrándultság lesz; a jó és rossz döntésekről; a látszólag véletlenszerű kapcsolatok nem-is-annyira véletlenszerűségéről; a fejlődésről és változásról, ami sokszor visszafejlődés és rosszabbá válás.
És hogy milyen ez a könyv? Sokszor borzasztóan szívszaggató, ugyanakkor nem pesszimista; nagyon-nagyon átélhető; szép és okos. Az egyik legjobb regény, amit idén olvastam. (Még akkor is, ha ezt képtelen voltam ebben a posztban érzékeltetni.)
