Jeff Lindsay: Dexter és a végső vágás - Dexter's Final Cut
Nem olvastam az összes Dexter-könyvet, úgyhogy nem tudok biztos választ adni a kérdésre, ami a sorozat három (nem mindig egymás után következő) részének olvasása után (közben) felmerült bennem: vajon az összes Dexter-regény arról szól, hogy a – saját meggyőződése szerint – különleges képességekkel rendelkező, zseniális, tökéletesen hidegvérű és érzelemmentes Főhős azon mereng, hogy kezdik cserbenhagyni a képességei, illetve hogy úgy általában pusztul a világ?
Mondom, a választ nem tudom. Az biztos, hogy az előző rész, a Dupla Dexter erről szólt, és annyi – szerintem igen szórakoztató – lelkizést és rinyálást tartalmazott, amennyit ritkán látni egy krimiben. És a Dexter és a végső vágás is hasonló irányvonalat követ – a sorozat hetedik részében a drága, dögös Dexter újabb, általa korábban nem tapasztalt emberi érzelmekkel és vágyakkal ismerkedik meg – meglehetősen különös körülmények között.
Történik ugyanis, hogy egy új krimisorozat pilot-epizódjának forgatására készülő filmstáb érkezik a csodálatosan kaotikus és veszélyes Miamiba. A forgatás előtt a színészek szeretnék testközelből is megfigyelni, hogy hogyan folyik egy gyilkossági nyomozás, és úgy adódik, hogy Dexterre és húgára, Deborahra hárul a – hátuk közepére se kívánt – feladat, hogy a sorozat két főszereplőjét bevezessék a rendőrmunka rejtelmeibe. Hamarosan remek alkalom is adódik arra, hogy a sorozat sármos főhőse és a minden férfit megbabonázóan gyönyörű hősnője bizonyítsák a nyomozói és színészi képességeiket, amikor előkerül egy különösen kegyetlen (és Dexter szerint különösen kreatív) módon meggyilkolt nő holtteste.
A továbbiakban aztán Dexter és Deborah – szokás szerint – a saját szakállukra nyomoznak (a színészekkel közösen), és a munka során már-már emberi érzelmek ébrednek Dexterben a gondjaira bízott színésznő iránt – és egy pillanatra még a gondtalan, fényűző hollywoodi életforma is vonzani kezdi, ami persze nem meglepő, lévén, hogy a gyerekei egyre kezelhetetlenebbek, a felesége, Rita pedig egyre gyorsabban öregszik és egyre érthetetlenebb mondatokban beszél.
Van valami különösen borzongató a sorozat ezen (utolsó?) részében. Már a cím (és a szokásos d-alliterációk hiánya) is sejteti, hogy ebben a könyvben valami – talán – véget ér. Az biztos, hogy ezúttal Dexter a saját bevallása szerint is ügyetlenebb az átlagosnál, és csupa olyasmit tesz, ami egyáltalán nem fér össze a csuda-kegyetlen, sötét Dexter imidzsével, és mindez felveti a kérdést, mind a főszereplő, mind pedig az olvasók előtt: vajon innen hogyan lehet továbblépni?
Nem vagyok olyan lelkes Dexter-rajongó, hogy az író minden megnyilvánulását kövessem, úgyhogy fogalmam sincs, mondott-e arról valahol valamit, hogy a Végső vágást szánja a sorozat utolsó részének. A könyvet elolvasva egyrészt azt gondolom, ez a regény bármely sorozat remek lezárása lehetne (pont azért, mert egyáltalán nem tudni, mi történik a „Vége” szó után, úgyhogy van min gondolkodni). Másrészt viszont borzasztóan kíváncsi lennék, hogyan lehet tovább folytatni a történetet onnan, ahol ez a regény véget ér. Hát – gondolom, majd kiderül.
Mondom, a választ nem tudom. Az biztos, hogy az előző rész, a Dupla Dexter erről szólt, és annyi – szerintem igen szórakoztató – lelkizést és rinyálást tartalmazott, amennyit ritkán látni egy krimiben. És a Dexter és a végső vágás is hasonló irányvonalat követ – a sorozat hetedik részében a drága, dögös Dexter újabb, általa korábban nem tapasztalt emberi érzelmekkel és vágyakkal ismerkedik meg – meglehetősen különös körülmények között.
Történik ugyanis, hogy egy új krimisorozat pilot-epizódjának forgatására készülő filmstáb érkezik a csodálatosan kaotikus és veszélyes Miamiba. A forgatás előtt a színészek szeretnék testközelből is megfigyelni, hogy hogyan folyik egy gyilkossági nyomozás, és úgy adódik, hogy Dexterre és húgára, Deborahra hárul a – hátuk közepére se kívánt – feladat, hogy a sorozat két főszereplőjét bevezessék a rendőrmunka rejtelmeibe. Hamarosan remek alkalom is adódik arra, hogy a sorozat sármos főhőse és a minden férfit megbabonázóan gyönyörű hősnője bizonyítsák a nyomozói és színészi képességeiket, amikor előkerül egy különösen kegyetlen (és Dexter szerint különösen kreatív) módon meggyilkolt nő holtteste.
A továbbiakban aztán Dexter és Deborah – szokás szerint – a saját szakállukra nyomoznak (a színészekkel közösen), és a munka során már-már emberi érzelmek ébrednek Dexterben a gondjaira bízott színésznő iránt – és egy pillanatra még a gondtalan, fényűző hollywoodi életforma is vonzani kezdi, ami persze nem meglepő, lévén, hogy a gyerekei egyre kezelhetetlenebbek, a felesége, Rita pedig egyre gyorsabban öregszik és egyre érthetetlenebb mondatokban beszél.
Van valami különösen borzongató a sorozat ezen (utolsó?) részében. Már a cím (és a szokásos d-alliterációk hiánya) is sejteti, hogy ebben a könyvben valami – talán – véget ér. Az biztos, hogy ezúttal Dexter a saját bevallása szerint is ügyetlenebb az átlagosnál, és csupa olyasmit tesz, ami egyáltalán nem fér össze a csuda-kegyetlen, sötét Dexter imidzsével, és mindez felveti a kérdést, mind a főszereplő, mind pedig az olvasók előtt: vajon innen hogyan lehet továbblépni?
Nem vagyok olyan lelkes Dexter-rajongó, hogy az író minden megnyilvánulását kövessem, úgyhogy fogalmam sincs, mondott-e arról valahol valamit, hogy a Végső vágást szánja a sorozat utolsó részének. A könyvet elolvasva egyrészt azt gondolom, ez a regény bármely sorozat remek lezárása lehetne (pont azért, mert egyáltalán nem tudni, mi történik a „Vége” szó után, úgyhogy van min gondolkodni). Másrészt viszont borzasztóan kíváncsi lennék, hogyan lehet tovább folytatni a történetet onnan, ahol ez a regény véget ér. Hát – gondolom, majd kiderül.
