Angela Carter: The Magic Toyshop
Eddig az volt a tévképzetem, hogy Angela Cartert inkább csak az agyammal bírom, amolyan angol szakos módon – mint olyan írót, aki tökéletesen alkalmas arra, hogy bölcsészlányok a szimbólumokról, meg a metaforákról, meg az intertextualitásról, meg gender-kérdésekről beszélgethessenek a könyvei kapcsán/ürügyén. Nagyon tetszett az a két könyve, amit eddig olvastam (ez, és a Bloody Chamber), de tényleg csak az agyammal, mert túlságosan hűvösnek és kiszámítottan zseniálisnak tartottam őket. Most viszont újraolvastam ezt a regényt, és megdőlt a tévképzetem – Angela Cartert nemcsak az agyammal bírom, hanem úgy nagyjából mindenemmel.
Írtam már sokszor, hogy nagyon szeretem a kamaszregényeket, és mindenféle előzetes tervezés nélkül is mindig úgy alakul, hogy úgy két-háromhavonta elolvasok egy ilyen regényt, mert szeretem tudni (vagy felidézni), hogy milyen érzés (lehet) felnőni. A Magic Toyshop is kamaszregény(-féle), de nagyon más, mint azok, amiket az utóbbi években olvastam. Azok (pl. a How the Light Gets In, vagy az Egy különc srác feljegyzései) általában a felnövés lelki oldaláról szólnak, akkor is, ha szó esik bennük első randikról és első csókokról. A Magic Toyshop viszont olyan hihetetlenül testi, hogy az rég-nem-kamaszként is teljesen letaglóz.
A regény főszereplője a 15 éves Melanie, aki épp ráébred, hogy már majdnem-nő, és azzal tölti élete utolsó ártatlan-eszményi nyarát, hogy felfedezi a saját testét, illetve egy mesebelien (magazinbelien) tökéletes férfiról álmodozik – egy fantom-vőlegényről, aki majd elveszi az ártatlanságát (vagyis dehogy veszi el – ő adja oda neki, gyengéden-puhán, habos-fehér párnák között). Melanie ábrándjai és szerepjátszásai alapvetően súlytalanok és következmények nélküliek, de aztán minden megváltozik, amikor a szülei hirtelen halála miatt a lány és két kisebb testvére az egyik rokonhoz, Philip nagybácsihoz kerül. Philip játékkészítő mester, s az övé a címbeli varázslatos játékbolt. De Philip nem éppen az a tipikus jóságos nagybácsi, hanem félelmetes zsarnok, aki a családtagjait (a feleségét, Margaretet és annak két öccsét, Francie-t és Finnt) minden létező módon terrorizálja, és a háza és a játékboltja sem egy Disneyland-szerű, vidáman-elvarázsolt hely, hanem olyan, ahol a mágia gonosz és pusztító; a játékok olyan élethűek és tökéletesek, hogy az már ijesztő; az élő emberek pedig arra kényszerülnek, hogy úgy viselkedjenek, olyan szerepeket játsszanak, mintha játékok lennének.
A korábban elkényeztetett, minden bajtól óvott, a napjait még inkább kislányos, semmint felnőttes ábrándokkal kitöltő Melanie Philip bácsi elvarázsolt játékboltjában kezdi megismerni az „igazi” valóságot. Egyrészt azért, mert Philip nem engedi, hogy a lány megmaradjon a maga gyerekvilágában, és arra használja Melanie-t, hogy a saját sötét, erőszakos fantáziáit kiélje rajta/vele (nem szó szerint, hanem metaforikusan értve – de hát az ő világában a metaforák és szimbólumok valóságosabbak a konkrét cselekedeteknél). Másrészt pedig azért, mert Melanie lassan megismeri Philip családtagjait is, és Margaret és a testvérei körébe kerülve olyan heves, őszinte, szenvedélyes, erős, egyszerre vonzó és ijesztő kötődéseket figyel meg és él át, amelyek felforgatják a korábbi kislányos elképzeléseit az életről, az érzelmekről, és főleg a fizikai vonzódásokról és viszolygásokról.
Úgyhogy a lány néhány hónap alatt megtanulja, hogy valószínűleg a szexualitás sem feltétlenül olyan tiszta-szép-kedves dolog, mint ahogy ő azt elképzelte, hanem benne van az is, hogy a másik mocskos, és talán nem-túl-gyengéd; és hogy a testi érintkezésben már akkor benne van a (lehetséges) jövő vagy következmény, hogy majd egy regimentnyi kölket kell nevelnie egy zsúfolt, sötét lakásban, egy mogorva férfi mellett (és hogy sosem lesz annak a Cosmopolitan-féle csillogó világnak a részese, amiről 15 évesen ábrándozott), amikor még csak egyetlen csók esett meg közte és az őt túlságosan is felkavaró Finn között.
Írtam már sokszor, hogy nagyon szeretem a kamaszregényeket, és mindenféle előzetes tervezés nélkül is mindig úgy alakul, hogy úgy két-háromhavonta elolvasok egy ilyen regényt, mert szeretem tudni (vagy felidézni), hogy milyen érzés (lehet) felnőni. A Magic Toyshop is kamaszregény(-féle), de nagyon más, mint azok, amiket az utóbbi években olvastam. Azok (pl. a How the Light Gets In, vagy az Egy különc srác feljegyzései) általában a felnövés lelki oldaláról szólnak, akkor is, ha szó esik bennük első randikról és első csókokról. A Magic Toyshop viszont olyan hihetetlenül testi, hogy az rég-nem-kamaszként is teljesen letaglóz.
A regény főszereplője a 15 éves Melanie, aki épp ráébred, hogy már majdnem-nő, és azzal tölti élete utolsó ártatlan-eszményi nyarát, hogy felfedezi a saját testét, illetve egy mesebelien (magazinbelien) tökéletes férfiról álmodozik – egy fantom-vőlegényről, aki majd elveszi az ártatlanságát (vagyis dehogy veszi el – ő adja oda neki, gyengéden-puhán, habos-fehér párnák között). Melanie ábrándjai és szerepjátszásai alapvetően súlytalanok és következmények nélküliek, de aztán minden megváltozik, amikor a szülei hirtelen halála miatt a lány és két kisebb testvére az egyik rokonhoz, Philip nagybácsihoz kerül. Philip játékkészítő mester, s az övé a címbeli varázslatos játékbolt. De Philip nem éppen az a tipikus jóságos nagybácsi, hanem félelmetes zsarnok, aki a családtagjait (a feleségét, Margaretet és annak két öccsét, Francie-t és Finnt) minden létező módon terrorizálja, és a háza és a játékboltja sem egy Disneyland-szerű, vidáman-elvarázsolt hely, hanem olyan, ahol a mágia gonosz és pusztító; a játékok olyan élethűek és tökéletesek, hogy az már ijesztő; az élő emberek pedig arra kényszerülnek, hogy úgy viselkedjenek, olyan szerepeket játsszanak, mintha játékok lennének.
A korábban elkényeztetett, minden bajtól óvott, a napjait még inkább kislányos, semmint felnőttes ábrándokkal kitöltő Melanie Philip bácsi elvarázsolt játékboltjában kezdi megismerni az „igazi” valóságot. Egyrészt azért, mert Philip nem engedi, hogy a lány megmaradjon a maga gyerekvilágában, és arra használja Melanie-t, hogy a saját sötét, erőszakos fantáziáit kiélje rajta/vele (nem szó szerint, hanem metaforikusan értve – de hát az ő világában a metaforák és szimbólumok valóságosabbak a konkrét cselekedeteknél). Másrészt pedig azért, mert Melanie lassan megismeri Philip családtagjait is, és Margaret és a testvérei körébe kerülve olyan heves, őszinte, szenvedélyes, erős, egyszerre vonzó és ijesztő kötődéseket figyel meg és él át, amelyek felforgatják a korábbi kislányos elképzeléseit az életről, az érzelmekről, és főleg a fizikai vonzódásokról és viszolygásokról.
Úgyhogy a lány néhány hónap alatt megtanulja, hogy valószínűleg a szexualitás sem feltétlenül olyan tiszta-szép-kedves dolog, mint ahogy ő azt elképzelte, hanem benne van az is, hogy a másik mocskos, és talán nem-túl-gyengéd; és hogy a testi érintkezésben már akkor benne van a (lehetséges) jövő vagy következmény, hogy majd egy regimentnyi kölket kell nevelnie egy zsúfolt, sötét lakásban, egy mogorva férfi mellett (és hogy sosem lesz annak a Cosmopolitan-féle csillogó világnak a részese, amiről 15 évesen ábrándozott), amikor még csak egyetlen csók esett meg közte és az őt túlságosan is felkavaró Finn között.
Aki amúgy nem valami regénybe illő, széles vállú, erős férfi, akinek egyetlen pillantása elég ahhoz, hogy egy nő pihegve zuhanjon a karjaiba; Finn közelsége nem azért felkavaró és kényelmetlen Melanie számára, mert mondjuk ijesztően férfias – hanem egyszerűen azért, mert Finn igazi, létező ember, nem pedig egy fantom-vőlegény, akiről a lány korábban álmodozott. (Finn többször is rászól a lányra, hogy ne beszéljen úgy, mintha valami női magazinból idézne – például amikor Melanie valami ilyesmit mond neki: „szeretnék szerelmes lenni beléd, de nem tudom, hogyan kell”.)
A konkrét fizikai érintkezések mellett egyébként a regény minden ártatlan részletében is (a tárgyakban, a helyszínekben, az ételekben stb.) olyan erős erotikus potenciál rejlik, hogy az nemcsak egy 15 éves szűzlánynak, hanem szerintem nagyjából bárkinek egészen félelmetes lehet. (Nem tudom, ez a rettentő erős testiség Angela Carter minden könyvére jellemző-e. A Bloody Chamber mindenesetre ugyanilyen, mást meg még nem olvastam tőle.)
Viszont a fentiek ellenére ez a regény egy csöppet sem lehangoló vagy melankolikus. Hanem nagyon eleven, buja, sötét, hátborzongató, meg még katartikus is. És nagyon szép. És most már (vagy: most éppen) nem a hűvös és kiszámított zsenialitást látom benne, hanem csak úgy simán a zsenialitást.
