Még mielőtt belekezdek abba, amit valójában mondani akarok, valami mást mondok: köszönöm, hogy jó néhányan komolyan vettétek a kb. három hónappal ezelőtti kérdésemet/kérésemet, és megírtátok, hogy milyennek látjátok a blogot, ahogy mostanában van. Sokat jelentett a véleményetek – nyilván nem is kérdeztem volna semmit, ha nem érdekelt volna a válasz.

Azóta mindenesetre tovább fontolgattam a dolgokat, és mivel továbbra sem vagyok híve a szó-nélkül-eltűnésnek, úgy gondoltam, visszatérek a témához még egyszer, mivel időközben elkezdtem leépíteni a nyilvánosan-író énemet. Sőt, már régebben elkezdtem.

Az angol blogomat még valamikor novemberben abbahagytam – vagyis egyszerűen nem vettem többé a fáradságot-időt-akármit, hogy további posztokat fordítsak angolra, de ez persze e blog szempontjából nem jelentett sok mindent. (Nekem jelentett valamit.)

A könyv magyar címét érdemes elfelejteni, mert igencsak félrevezető – bár Caitlin Morannál keresetlenebb, „férfiasan” szókimondóbb/trágárabb feminista nővel még nem találkoztam eddig, ez a könyv még véletlenül sem arról szól, hogy hogyan legyünk kemény-macsó nők. És egyébként is – ki akar tökös csaj lenni vagy azzá válni? Simán nőnek lenni, nővé válni szerintem épp elég, és ebből a könyvből valóban sok mindent megtudhatunk arról, hogy hogyan kezelhetjük azokat a helyzeteket, amelyekkel a (felnőtt) nővé válás-érés során jó eséllyel minden nő találkozik. Ugyanakkor – szerencsére – szó sincs arról, hogy Moran minden nő életére egyformán alkalmazható recepttel szolgálna.

Moran műve önéletrajzi részletek, személyes anekdoták és hol rettentő szórakoztató, hol cselekvésre ösztönző, hol végtelenül lelkesítő, hol pedig dühítő eszmefuttatások gyűjteménye. Ez utóbbi némi pontosítást kíván: nem a szerző nézetei a dühítőek, és nem is az, ahogy kifejti őket (bár biztosan vannak, akiket dühít Moran meglehetősen nyers és harsány stílusa, és nem éppen finom humora is) – az a dühítő, hogy az általa leírt jelenségek – mint amilyen például a tök-hétköznapi, sokszor szinte észrevehetetlen, vagy ártalmatlan viccelődésnek álcázott szexizmus – valóban léteznek.

Bár az Első 21 novella nem éppen figyelemfelkeltő cím, Kelemen Zoltán kötetének címe – és a könyv külső megjelenése – mégis sok mindent elárul, és sok mindent sejteni enged. Első pillantásra tudható például az, hogy a szerző bizonyára igen fiatal (tényleg az); meg az, hogy valószínűleg nincs még másik megjelent könyve (amennyire tudom, tényleg nincs); és még az is, hogy az író a nagyon rövid novellákat kedveli (a 21 novella mindössze 134 oldalt tölt ki). És talán az is megsejthető már a címből is, hogy a kötet írásai gyakran kiforratlanok és megformálatlanok – hiszen „első” írásokról van szó, nem pedig egy gyakorlott író műveiről.

A kötetet olvasva aztán hamar kiderül, hogy Kelemen kötete igazi „első könyv”, annak minden erényével és hibájával együtt. Az például biztos, hogy Kelemen fantáziája határtalan, és nem is fél attól, hogy szabadjára engedje a képzelőerejét. Vegyük először is a fizikai határokat: a történetek – egyetlen jelentős kivételtől eltekintve, amelyre még kitérek – mind idegen, egzotikus, távoli, ősi és/vagy nem létező világokban játszódnak. Például Sydney-ben, ahol gonosz szándékú szellemi lények arra készülnek, hogy megöljék az operaház díszmegnyitójára érkező angol királynőt, míg más szellemi lények azon munkálkodnak, hogy megóvják az uralkodó életét. Vagy az ókori Római Birodalomban, ahol három fiatal pikt hosszú utazásra vállalkozik, hogy számtalan veszéllyel dacolva felkutasson némi elrejtett kincset. Vagy a Napóleon korabeli Franciaországban, ahol a Calais és Dover közötti csatorna építési munkálatai során hirtelen feltárul egy átjáró, amelyen át a főszereplő egy idegen bolygóra kerül, ahol neki kell rendet teremtenie a viszálykodó népcsoportok között.

A regény főszereplői, Ruth és Aidan első ránézésre boldog szerelmespárt alkotnak, ám a gondtalanság csak a látszat, hiszen mindketten súlyos múltbéli titkokat és fájdalmakat rejtegetnek – olyasmiket, amiken képtelenek túllépni, s amikről közös megegyezés alapján soha nem beszélnek. Egy napon aztán úgy döntenek, hogy mégis megtörik a hallgatást, s beavatják egymást a legrejtettebb titkaikba – ám Aidan vallomása mindent megváltoztat.

Egészen konkrétan: Aidan elárulja Ruthnak, hogy sok évvel korábban megölt egy nőt, akit Mary Trelease-nek hívtak, s aki egy bizonyos utca bizonyos házában lakott. Az valószínűleg már önmagában is meglehetősen nyugtalanító élmény lehet, ha az ember szerelme azzal áll elő, hogy meggyilkolt valakit – s ennél már csak az a nyugtalanítóbb, ami itt történik. Ruth ugyanis ismeri Mary Trelease-t, az öntörvényű festőművésznőt, aki még mindig ugyanott él és alkot, ahol állítólag évekkel ezelőtt a halálát lelte. Ruth azonban nem tudja Aidant meggyőzni arról, hogy Mary Trelease életben van, ezért végül a rendőrséghez fordul, hogy segítsenek felderíteni a gyilkosságot, amely (még?) meg sem történt.

Nem igazán tudom, miért mondtam igent (már azon kívül, hogy nem valami jól tudok nemet mondani), amikor felmerült a kérdés, hogy kell-e nekem ez a regény. Olvastam már egyszer egy könyvet a szerzőtől, a Tárgyakat, aminek az érdemeit akkor elismertem, de hogy szeretni nem szerettem, az tuti, én meg – köztudomás szerint – szeretem szeretni is a könyveket, amiket olvasok. Ez alapján tehát inkább nemet kellett volna mondanom erre (végül is, ha nagyon muszáj, tudok nemet is mondani), de mégis azt mondtam, naná, érdekel. És kiderült, jó, hogy ezt mondtam, mert ez egy jó könyv.

Na jó, szeretni ezt is nehéz lenne. De ez a regény nem olyan okoskodósan-agyas (amitől hülyét kapok), mint a Tárgyak, hanem csak simán agyas, amellett pedig nagyon szép, nyugtalanító, borzasztó szomorú, és tragikusan-ismerős.

Bob Nelson könyve a kedvenc fajta non-fictionöm: semmi olyat nem mond, amit eddig ne tudtam volna, viszont remekül összefoglalja mindazt, amit eddig is tudtam. És ezt valóban nem kritikának szánom – igen hasznos néha, amikor valaki más rendszerbe foglalja az összevissza-elméleteimet és rendszerezetlen gondolataimat – jelen esetben arról, hogy hogyan lehet jó(l) dolgozni.

Merthogy ez a könyv egy laza, egy-két óra alatt elolvasható (ön)motiváló olvasmány, ami arról szól, hogy hogyan tehetjük jobbá, kielégítőbbé a munkánkat. Nelson alapfeltevése, hogy ma a legtöbb helyen azt kívánják a munkavállalóktól, hogy ne egyszerűen azt csinálják, amit mondanak nekik (vagy ami konkrétan benne van a munkaköri leírásukban) – hanem hogy a legjobb tudásuk és legjobb belátásuk szerint csinálják meg azt, amit kell, anélkül hogy erre külön felkérnék őket.

Azt írják a hátlapon, hogy Carol Birch regénye „a Moby Dick találkozása a Pi életével”. Nem tudom pontosan megítélni a mondat igazságtartalmát, mert a Moby Dicket nem olvastam, de azt biztosan mondhatom, hogy a Jamrach vadállatai valóban erősen emlékeztet a Pi életére.

Például abban, hogy e regény főszereplőjének életét is egy tigris változtatja meg: a nyolcéves, szutykos-ártatlan kiskölyök, Jaffy Brown ugyanis egy napon szembetalálkozik egy tigrissel, aki a vadállatokkal kereskedő Jamrach úrtól szabadult el. Jaffy rövid úton az állat szájában találja magát, és egészen közelről megtapasztalja, milyen lehet meghalni, ám a tigris gazdája kiszabadítja őt – s ezzel elkezdődik a fiú kalandokban, különleges élményekben és roppant megpróbáltatásokban bővelkedő második élete.

Egyszer régen láttam a moziban a Tótumfaktum c. filmet, ami Bukowskiról szólt, s amiből mindössze arra emlékszem, hogy a főszereplője egy alkesz fazon, aki azzal tölti az idejét, hogy alkeszkodik, meg nőzik, meg közben ír. Az a film nem válto(zta)tta meg alapjaiban a világomat, de nem is ijesztett el. Egyszer-nézős volt, mint a legtöbb olyan mű, ami csupa ismerős dologról szól.

Azóta persze sokat hallottam a szerzőről, és olvasás nélkül is elég jól el tudtam dönteni, hogy valószínűleg bejönne nekem, és ez pont elég is volt – úgysincs kedv és idő mindent kipróbálni személyesen is; elég az, hogy vannak mindenféle Bukowskik, akik a távolból is ismerősök/ismerősek, akiknek a filozófiáját és nyelvét minden erőlködés nélkül értem, de ahelyett, hogy azon örömködnék, hogy de jó, értek valamit/valakit, és micsoda lelki-társak vagyunk, inkább olyan könyvekkel és gondolatokkal és mindenfélékkel foglalkozom, amiket nem értek ennyire könnyen, amiken gondolkodnom kell. (Ezzel egyébként nem azt akarom mondani, hogy Bukowski túl egyszerű. Csak nagyon ismerős.)