Egyszer régen láttam a moziban a Tótumfaktum c. filmet, ami Bukowskiról szólt, s amiből mindössze arra emlékszem, hogy a főszereplője egy alkesz fazon, aki azzal tölti az idejét, hogy alkeszkodik, meg nőzik, meg közben ír. Az a film nem válto(zta)tta meg alapjaiban a világomat, de nem is ijesztett el. Egyszer-nézős volt, mint a legtöbb olyan mű, ami csupa ismerős dologról szól.

Azóta persze sokat hallottam a szerzőről, és olvasás nélkül is elég jól el tudtam dönteni, hogy valószínűleg bejönne nekem, és ez pont elég is volt – úgysincs kedv és idő mindent kipróbálni személyesen is; elég az, hogy vannak mindenféle Bukowskik, akik a távolból is ismerősök/ismerősek, akiknek a filozófiáját és nyelvét minden erőlködés nélkül értem, de ahelyett, hogy azon örömködnék, hogy de jó, értek valamit/valakit, és micsoda lelki-társak vagyunk, inkább olyan könyvekkel és gondolatokkal és mindenfélékkel foglalkozom, amiket nem értek ennyire könnyen, amiken gondolkodnom kell. (Ezzel egyébként nem azt akarom mondani, hogy Bukowski túl egyszerű. Csak nagyon ismerős.)

Na de mindegy, mert végül elérkezett a pillanat, hogy olvassak is valamit tőle. És tényleg úgy van, ahogy sejtettem – értem, amit mond. És most megkönnyebbültem, főleg azért, mert kicsit aggasztott a gondolat, hogy ennek a 400-akárhány oldalas könyvnek a jó része vers, én meg nem tudom, hogyan kell verset olvasni. Biztos nem úgy, hogy fogok egy 400-oldalas verseskönyvet, és végigolvasom (bár olvasok most épp egy W. B. Yeats-összest is. De annak meg sosem fogok a végére érni, és nem is akarok. Ki tud elolvasni 400 oldal vers verset? Én biztos nem. Nem egy élet alatt.). Szóval – aggódtam, hogy vajon hogy fogok én ennyi verset elolvasni, de az aggodalmam feleslegesnek bizonyult, mert ezek a Bukowski-versek olyanok (nekem), amikre az a definíció igaz, hogy: „a vers az, ami nem ér ki a lap széléig”. Vagyis lehetnének akármik is – olyan természetesen jönnek és folynak, mintha valami – nem létező – régi haver dumálna nekem, akinek nem kell sokat magyaráznia, mert úgyis tudom, miről beszél. A verseken kívül még vannak a könyvben novellák is – azok is ilyenek.

Mindenhol azt olvasom, hogy Bukowski eléggé megosztó író volt. Gondolom, ez igaz lehet. Gondolom, ha valakinek ellenére van a gondolat, hogy a részeges, nagypofájú, cinikus, melankóliára hajló, tehetséges-semmirekellő haverja szövegelését és nyers kocsmafilozófiáját hallgassa, akkor annak Bukowski sem fog bejönni. Mert Bukowski tényleg ilyen – keresetlenül őszinte, kimondja, ami eszébe jut, és semmitől nem jön zavarba. Ami nekem oké, mert én meg tőle nem jövök zavarba.

Az író témái egyébként nem túl változatosak: főleg a piáról ír, a nőkről, az írásról, meg néha a lóversenyről. Na meg arról, hogy mi ez az érthetetlen, néha elviselhetetlen szar, amiben mindannyian benne vagyunk, s amit jobb híján életnek nevezünk. Nem tudom, Bukowski egzisztencialista volt-e (bár azt sem tudom, lehet-e nem egzisztencialistának lenni ebben az életben), de az biztos, hogy félelmetesen pontosan leírja, hogy milyen érzés (néha) embernek lenni és életben lenni. Például:

„például, amikor belépek egy liftbe és
becsukódik az ajtó, és utána
5 vagy 6
példánnyal össze vagyok zárva
a saját fajtámból
úgy érzem, hogy minden
jóvátehetetlen, és hogy
az őrület fullasztó
csapdájába estem – egy unalmas,
elviselhetetlen őrületbe.”

Nem hiszem, hogy a továbbiakban sok Bukowskit fogok olvasni. Túl kényelmes ez a könnyen-értés és ismerősség. De most már legalább tapasztalatból is tudom, és nemcsak sejtem – eszméletlenül jó ez a fazon.