Martin Amis: London Fields
Azt hiszem, Martin Amis a magamfajta hülyéskedős bölcsészlányok Michel Houllebecq-je. Ugyanarról ír, ugyanolyan posztmodernkedősen, amiről és ahogyan Houellebecq (pusztul a világ; az érzelmeknek és a „normális” emberi kapcsolatoknak leáldozott, és az egyetlen lehetséges kapocs két ember között a szex; semminek semmi értelme; stb.), és ha komolyan venném, amit ír, akkor ugyanannyira elvenné az életkedvem, mint Houellebecq – de Houellebecq-kel ellentétben Amisnek van humora, és meghagyja nekem a lehetőséget, hogy ne vegyem teljesen komolyan. Amivel természetesen élek is – egyrészt mert szerintem továbbra sem annyira borzasztó dolog az élet; másrészt meg – ha véletlenül az lenne, akkor azt csakis humorral tudnám elviselni.
Szóval, a London Fields egy gondosan megtervezett (ön)gyilkosság története, meg szimbolikusan az egész világ öngyilkosságának története is. Ami a konkrét öngyilkosságot, meg a szereplőket illeti: a főszereplő Nicola Six, az észbontóan vonzó, zseniálisan manipulatív erotikusjáték-mester és szexistennő, aki élete során bármit meg tudott adni bármelyik férfinak – a szerelmet kivéve, és bármit meg tudott szerezni bármelyik férfitól – a szerelmet kivéve. Nem biztos persze, hogy a szerelem/szeretet (love) bármit is megváltoztathatott volna (Nicola Six nem éppen szentimentális alak; és szerintem Martin Amis sem az), úgyhogy nemcsak a szeretetlenség az oka annak, hogy Nicola úgy dönt, jobb lesz neki holtan – de ez is benne van.
Nicola azonban nem egymaga akarja elintézni a dolgot – szüksége van valakire, aki megteszi neki azt a szívességet, hogy megöli, és a történet elején rá is bukkan két lehetséges gyilkos-jelöltre: egyikük Keith Talent, a kisstílű-erőszakos szélhámos, akit a szex, a pia, meg a darts éltet, s akiről nagyon is elképzelhető, hogy alkalomadtán meggyilkol egy nőt; a másikuk pedig a puha-gyengéd, végtelenül naiv arisztokrata, Guy Clinch, akiből viszont senki nem nézné ki, hogy gyilkolni tudna – de Nicola Six képes a világ legszelídebb férfiúját is kihozni a béketűréséből. És aztán van még egy harmadik férfi is (meg egy negyedik, a háttérben) – ez utóbbi kettő ironikus Martin Amis-alteregó: az egyikük az, aki mindenkinél jobban ismeri Nicola terveit, és (tény)regényt ír a nő szándékos meggyilkolódáshoz vezető útjáról; a másikuk szintén író, és ő az, akihez Nicolát élete során a legerősebb érzelmi szálak fűzték (vagy nem).
Elég idegtépő meg túlbonyolított meg agyon-posztmodernkedett ez így? Szerintem igen. De – gondolom – ez Martin Amis módszere. Először is: szeret mindent egyetlen poénra kihegyezni – mint a Pénz c. regényében, meg mint itt is (meg valószínűleg még más könyveiben is, amelyeket vagy nem olvastam, vagy amelyekre már nem emlékszem túlzottan). Aztán: szeret borzasztóan eltúlozni, s ezzel alig-valóságossá, alig-hihetővé tenni mindent. Olyasmikre gondolok például, hogy hogy hívják a szereplőit, meg olyasmikre, hogy hogyan élnek és viselkednek a szereplők: pl. Guy Clinch földöntúli naivitására; Keith Talent alkoholfogyasztási, dohányzási és nőzési szokásaira; vagy Nicola Six példa nélkül való szexuális képességeire.
Én meg örülök, hogy épp így ír – hogy olvasás közben csinálhatok úgy, mintha semmi sem lenne igaz. Persze ha a túlzások meg az ironizálás meg a megbízhatatlan-narráció mögé nézek, akkor látom a szörnyűségeket is – és nem is akarom nem látni őket. Azt viszont szeretem, ha egy író meghagyja nekem a lehetőséget, hogy eldöntsem, mikor és mennyire veszem komolyan. És szeretem, hogy azt is eldönthetem, mennyire tekintem ezt a regényt az egész világ (és nemcsak Nicola Six) pusztulástörténetének. Őszintén szólva – most éppen nem nagyon. Amis szuper, ha egyéni vagy pár embert érintő apokalipszisekről van szó, de a nagyobbacska apokalipsziseket nem hiszem el neki. Sőt, úgy érzem, még ő sem találta ki pontosan, hogy akkor most – ööö – miért is pusztul a világ. (És részemről ez oké.)
Szóval, a London Fields egy gondosan megtervezett (ön)gyilkosság története, meg szimbolikusan az egész világ öngyilkosságának története is. Ami a konkrét öngyilkosságot, meg a szereplőket illeti: a főszereplő Nicola Six, az észbontóan vonzó, zseniálisan manipulatív erotikusjáték-mester és szexistennő, aki élete során bármit meg tudott adni bármelyik férfinak – a szerelmet kivéve, és bármit meg tudott szerezni bármelyik férfitól – a szerelmet kivéve. Nem biztos persze, hogy a szerelem/szeretet (love) bármit is megváltoztathatott volna (Nicola Six nem éppen szentimentális alak; és szerintem Martin Amis sem az), úgyhogy nemcsak a szeretetlenség az oka annak, hogy Nicola úgy dönt, jobb lesz neki holtan – de ez is benne van.
Nicola azonban nem egymaga akarja elintézni a dolgot – szüksége van valakire, aki megteszi neki azt a szívességet, hogy megöli, és a történet elején rá is bukkan két lehetséges gyilkos-jelöltre: egyikük Keith Talent, a kisstílű-erőszakos szélhámos, akit a szex, a pia, meg a darts éltet, s akiről nagyon is elképzelhető, hogy alkalomadtán meggyilkol egy nőt; a másikuk pedig a puha-gyengéd, végtelenül naiv arisztokrata, Guy Clinch, akiből viszont senki nem nézné ki, hogy gyilkolni tudna – de Nicola Six képes a világ legszelídebb férfiúját is kihozni a béketűréséből. És aztán van még egy harmadik férfi is (meg egy negyedik, a háttérben) – ez utóbbi kettő ironikus Martin Amis-alteregó: az egyikük az, aki mindenkinél jobban ismeri Nicola terveit, és (tény)regényt ír a nő szándékos meggyilkolódáshoz vezető útjáról; a másikuk szintén író, és ő az, akihez Nicolát élete során a legerősebb érzelmi szálak fűzték (vagy nem).
Elég idegtépő meg túlbonyolított meg agyon-posztmodernkedett ez így? Szerintem igen. De – gondolom – ez Martin Amis módszere. Először is: szeret mindent egyetlen poénra kihegyezni – mint a Pénz c. regényében, meg mint itt is (meg valószínűleg még más könyveiben is, amelyeket vagy nem olvastam, vagy amelyekre már nem emlékszem túlzottan). Aztán: szeret borzasztóan eltúlozni, s ezzel alig-valóságossá, alig-hihetővé tenni mindent. Olyasmikre gondolok például, hogy hogy hívják a szereplőit, meg olyasmikre, hogy hogyan élnek és viselkednek a szereplők: pl. Guy Clinch földöntúli naivitására; Keith Talent alkoholfogyasztási, dohányzási és nőzési szokásaira; vagy Nicola Six példa nélkül való szexuális képességeire.
Én meg örülök, hogy épp így ír – hogy olvasás közben csinálhatok úgy, mintha semmi sem lenne igaz. Persze ha a túlzások meg az ironizálás meg a megbízhatatlan-narráció mögé nézek, akkor látom a szörnyűségeket is – és nem is akarom nem látni őket. Azt viszont szeretem, ha egy író meghagyja nekem a lehetőséget, hogy eldöntsem, mikor és mennyire veszem komolyan. És szeretem, hogy azt is eldönthetem, mennyire tekintem ezt a regényt az egész világ (és nemcsak Nicola Six) pusztulástörténetének. Őszintén szólva – most éppen nem nagyon. Amis szuper, ha egyéni vagy pár embert érintő apokalipszisekről van szó, de a nagyobbacska apokalipsziseket nem hiszem el neki. Sőt, úgy érzem, még ő sem találta ki pontosan, hogy akkor most – ööö – miért is pusztul a világ. (És részemről ez oké.)
