Nem igazán tudom, miért mondtam igent (már azon kívül, hogy nem valami jól tudok nemet mondani), amikor felmerült a kérdés, hogy kell-e nekem ez a regény. Olvastam már egyszer egy könyvet a szerzőtől, a Tárgyakat, aminek az érdemeit akkor elismertem, de hogy szeretni nem szerettem, az tuti, én meg – köztudomás szerint – szeretem szeretni is a könyveket, amiket olvasok. Ez alapján tehát inkább nemet kellett volna mondanom erre (végül is, ha nagyon muszáj, tudok nemet is mondani), de mégis azt mondtam, naná, érdekel. És kiderült, jó, hogy ezt mondtam, mert ez egy jó könyv.

Na jó, szeretni ezt is nehéz lenne. De ez a regény nem olyan okoskodósan-agyas (amitől hülyét kapok), mint a Tárgyak, hanem csak simán agyas, amellett pedig nagyon szép, nyugtalanító, borzasztó szomorú, és tragikusan-ismerős.

A két szálon futó regény (melynek alcíme egyébként: Egy mizantróp feljegyzései) főszereplője és elbeszélője egy harminc év körüli újságíró, Barnabás, aki a saját bevallása szerint embergyűlölő. Mégpedig olyan embergyűlölő, aki voltaképpen szereti az embereket, mindig is szerette őket, s már gyermekkorában is mindig a mások érdekeit nézte, nem a sajátját – ám mivel nem akarta, hogy az emberek kihasználják, inkább magába zárta az érzelmeit és a jóindulatát, és ellenségesnek mutatta magát. A főszereplő zűrzavaros, ellentmondásos érzelmi állapotát jól mutatja az alábbi (szerintem gyönyörű és mélységesen elkeserítő) idézet, amelyben a narrátor az egyik kamaszkori nem-románcát idézi fel:

„Ültünk a Duna-parton, ő bávatagon nézte a túlpartot, és a szüleiről mesélt. Az volt az érzésem, hogy közellátó, csak nem hord szemüveget. A rakparton dugó volt. Lépésben haladtak alattunk az autók. Mindenki lelassított előttünk, lehajtotta az ablakot és bekukucskált a lány szoknyája alá. Megjegyzéseket tettek, kacsintottak, füttyögtek, tülköltek. A lány nem vett észre semmit; éppen a válás körülményeit ecsetelte, ami engem egyáltalán nem érdekelt, de akkor már kialakult a ragaszkodás. Én távolról próbáltam érinteni a lehetőséget, hogy esetleg mi egyszer… együtt… de nem értett. Túl távolról próbáltam.”

A narrátor már tizenévesen sem képes valódi kapcsolatokat teremteni és megtartani, s ez a különös, zárkózottsággal és hidegséggel párosuló esetlen érzelmesség később csak fokozódik – s a regény egyik szála voltaképpen annak a krónikája, hogy miként távolodik el az elbeszélő szándékosan egyre inkább a „normális” emberi kapcsolatok világától, miközben fejben annál intenzívebb (és annál kaotikusabb) érzelmi életet él: oda képzel érzelmeket, ahol azok nincsenek; ahol pedig vannak, ott gondosan felszámolja őket.

A történetnek ez a szála igen cinikus hangvételű, a másik szál viszont ennek épp az ellentéte. Mert bár a másik szál elbeszélője – szerintem – „fizikailag” ugyanaz, mint az elsőé, mentálisan és érzelmileg semmiképp sem ugyanaz az ember: a második szálban megjelenő-író Barnabás a világtól mindenféle értelemben elzárva/elzárkózva éli napjait: közelebbről meg nem nevezett betegsége miatt szinte soha nem hagyja el a házat, ahol a bátyja felügyelete alatt él, és a világ kizárólag akkor létezik számára, ha leírhatja azt. A férfi tehát ír, rendületlenül, de ez sem segít. Hiába, hogy a szavak – a születésük pillanatában – értelmet adnak a világnak, s talán segítenek az elbeszélőnek abban, hogy eligazodjon a külvilág és a saját belső világának útvesztőiben, mert néhány nappal (vagy akár perccel) később már értelmüket vesztik – s az elbeszélő továbbra is kénytelen ismeretlen (és megismerhetetlen) önmagába zárva tengődni.

S hogy hogyan lesz az egyik szál kíméletlenül pontos, mindent agyonelemző elbeszélőjéből a másik szál világot és önmagát vesztett elbeszélője – ez is kiderül. De ekkor persze már mindegy.