Simon Mawer: The Glass Room
Nem olvastam eddig soha olyan regényt, ami abban a városban játszódik, ahol éppen lakom, s aminek a főszereplője egy olyan épület, amiben/ahol én is jártam, s ami mindössze 20 perc gyaloglásra van tőlem. Úgyhogy most egészen más – konkrét – jelentést kapott az a kifejezés, hogy „benne lenni a könyvben”. Egészen különleges élmény volt nekem ezt a regényt olvasni – és közben pontosan tudni, hogy milyen a – könyvben is mindenki által magasztalt, és tényleg elbűvölő és szépséges és valahogy: fenséges – kilátás, ami a Tugendhat-villa (a könyvben: Landauer-) híres, csupa-ablak nappalijából nyílik; tudni, hogy melyik az a hotel, ahol két szereplő időnként szobát bérel röpke szerelmeskedések céljára; és tudni, kb. méterre pontosan, hogy hol történik az, amikor az egyik szereplő azt mondja az akadékoskodó német tisztnek, aki nem akarja továbbengedni az országot épp elhagyni készülő családot, mondván, hogy a belvárosban valami fontos katonai esemény zajlik: „nem arra mennénk, rögtön az állomás előtt elfordulunk majd balra, a repülőtér felé”.
Csodásan eleven volt ez számomra – egyrészt a konkrét-valóságosság miatt, másrészt meg azért, mert Simon Mawer le is tudja írni, hogy milyen a konkrét-valóságosság. Tehát nem arról van szó, hogy a könyvet olvasva csak azért tudtam elképzelni a helyeket (és amúgy ebben a könyvben a helyek, a zárt helyek, a falak-ablakok által épphogy-határolt tér és fény a legfontosabbak), mert ismerem őket – inkább arról, hogy a Mawer által leírt helyeket-valóságot folyton összevetettem azzal, amit ismerek, és mindig arra jutottam, hogy igen, ez tényleg pont ilyen. Konkrétan is, meg a hangulatában is. (Na jó – egy kivétel volt. Az állomásról a belvárosba vezető utca nem lejt, hanem emelkedik – de ki tudja, lehet, hogy a 2. világháború idején még lejtett.) Mindenesetre olyasmiken gondolkodtam olvasás közben: lehet, hogy ez tényleg igaz? Vagy semmi sem igaz? Hol a határ? Fiktívek ezek a szereplők? Én valós vagyok, vagy fikció? Lehetek-e valódi, amikor mindennap olyan helyeken járok a valóságban, amit a könyvben az élőnél is élőbb fiktív alakok laknak be? Vagy fordítva: tényleg fiktívek ezek az alakok, ha egyszer az életük minden részlete egy annyira szépségesen-valóságos helyhez kötődik, mint a Tugendhat-villa, és annyira emlékeztetnek a villa hajdani (igazi) lakóira?
Persze amellett, hogy most minden eddiginél személyesebben bevonódtam az engem régtől fogva izgató valódi vs. fikció-témába, a kérdés természetesen továbbra is érdekel elméletileg is, és igen sokat gondolkodtam (és aggodalmaskodtam) ezen olvasás közben, a regény szereplőivel kapcsolatban.
Hogy érthetőbb legyen az aggodalmam, nagyon röviden leírom, miről szól a regény – a Tugendhat-villáról, arról, hogy hogyan épült, s hogy mi minden történt vele (és mellékesen – az emberekkel, akik valaha is lakták vagy használták) azóta, hogy 1930-ban elkészült.
A történet az 1920-as évek végén kezdődik, amikor Viktor és Liesel Landauer összeházasodnak, és a kor legjobb, legmodernebb építészével megálmodtatják a leendő otthonukat – a funkcionális építészet remekművét, a Tugendhat- (Landauer-) villát. A villa felépül, és a család boldogan éli életét, de nem sokáig élvezhetik sem az otthonukat, sem pedig a város élénk kulturális és szellemi életét, mert közeledik a 2. világháború, és mivel Viktor zsidó, a család úgy dönt, hogy jobb lesz elhagyni az országot és a sorsára hagyni a villát.
Szóval – mondjuk, hogy ez egy történelmi (-féle) regény. Legalábbis – követi az eseményeket, ahogy azok valóban voltak. És sokszor igen megrázó, ami a szereplőkkel történik – és nemcsak az emberekkel, hanem a villával is. (Kiakaszt a brutalitás meg a barbárság, és amikor olyasmit olvasok, hogy valami egyenruhába öltözött akárkik arról beszélnek, hogy valószínűleg jobb lesz lerombolni a villát, mert ez csak valami modern-burzsoá, értéktelen épület, aminek semmi haszna – akkor bőgni tudnék.)
Ami viszont eléggé zavar (amellett, hogy a bölcsészlány-énem számára igen élvezetes a valós-és-fiktív határainak elmosása): ez a regény túl valóságos. Pontosabban: túlságosan intimen valóságos. Még pontosabban: állítólag fiktív szereplőkről szól, de ezek a fiktív szereplők olyanok, hogy egy magamfajta olvasó számára nem megkülönböztethetők a valódi személyektől.
Simon Mawer azt mondja a könyv elején, hogy egy kicsit (nagyon kicsit) próbálta rejteni a valóságos helyszíneket, de hát Brnót Městónak nevezni, a Špilberk várat meg Špilasnak – ez nem éppen magas szintű rejtjelezés. Ezt persze ő is bevallja. Viszont azt is mondja, hogy a szereplők mind az ő fiktív teremtményei – ezt viszont nem hiszem el. Mawer állítólagosan fiktív Landauer családja túlságosan hasonlít a valódi Tugendhat családra (már amennyit tudok róluk), és tökéletesen megértem, hogy a még élő Tugendhatok némelyike ellenérzéseit fejezte ki a könyvvel kapcsolatban. Na de tényleg: miközben a Landauerek családi ügyeiről, félrelépéseiről, meg egyebeiről olvasok – hogyan ne gondolnék arra automatikusan, hogy vajon hogyan lehetett mindez a Tugendhat család életében? És hogyan ne keverném össze a kettőt, ha egyszer a könyv ennyire konkrét? És folyton azon kapom magam, hogy amikor az igazi Tugendhat-villáról meg családról beszélgetek valakivel, úgy mesélek arról, amit ebben a regényben olvastam, mintha az tény és valóság lenne. Bölcsészaggyal, elméletileg ez csodás és izgalmas, de amúgy meg inkább zavaró.
Mert például én sem szeretném, ha valaki véletlenül olyan érdekesnek találná az én csöppet sem egyedi lakásomat, hogy írna egy regényt, aminek ez a lakás a főszereplője, s véletlenül egy olyan fiktív nőszemély lakná ezt a valóságos lakást és csinálna dolgokat benne, aki kísértetiesen hasonlít rám, s aki olyasmiket csinál, mint amiket én csinálok. Egyáltalán nem venném jó néven az ilyesmit – a saját valóságom legyen az enyém. És azt kívánnám, hogy a Tugendhatok valósága meg legyen az övék. Mawer szerintem túlságosan belemegy az ő valóságukba, én meg nagyon nem kedvelem az efféle intimszféra-belemászást.
Amúgy – ha minderről elfeledkezek – ez egy igen jó könyv.
