Bár a másik két Muriel Spark-regény, amit eddig olvastam, jobban tetszett ennél, azért a Memento Mori is elég jó, elég filozofikus, és elég vicces. Az az angolul, igen visszafogottan, agyasan, és ironikusan vicces – ami nekem eléggé bejön.
A Memento Mori kicsit olyan, mint Kjell Askildsen könyvei (csak nagyon kicsit, és csak az én agyamban): ez is az öregségről szól, meg arról, hogy attól, hogy valaki megöregszik, még nem biztos, hogy nyugodt-békés-jóságos, csendben kötögető-kártyázgató, unokákat pátyolgató nagypapa-nagymama lesz belőle.
Ezek a Muriel Spark-féle vének legalábbis nem ilyenek – hanem pont olyanok, amilyenek fiatalon voltak: pénzéhesek, önteltek, csalfák, szeretetlenek, és még most, 80 körül is azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan tegyenek keresztbe egymásnak, a leszármazottaiknak és az alkalmazottaiknak. Ezt persze amolyan ovis-nyugger módon teszik, és a machinációik lényege nagyjából kimerül abban, hogy kevéssé finoman közlik mindenkivel: „ha rossz leszel, nem veszlek bele a végrendeletembe”.