Geraint Anderson: Cityboy
Geraint Anderson jó néhány évig London pénzközpontjában, a Cityben dolgozott, majd amikor kezdett elege lenni a City-életből, először egy újságrovatban, névtelenül, majd végül így, könyvformában is kiírta magából mindazt, ami a szívét nyomta.Mindez nem hangzik rosszul, csakhogy Geraint Anderson se nem a tényfeltáró, szemfelnyitogató leleplező-írás mestere, se nem valami Dosztojevszkij, aki képes lemászni a mindenféle lélek-bugyrokba, és leírni, hogy pontosan micsoda morálgyilkolás és életnyomorítás is folyik a bankvilágban. Anderson meglehetősen semmilyen író – élettelen, rettenetesen önismétlő, a humora meg elég erőltetett. Az alcím – Beer and Loathing in the Square Mile – biztos nem véletlenül utal a Félelem és reszketés Las Vegasban c. könyvre, és valóban, a főszereplő csávó (vagyis Anderson) majdnem olyan szinten tolja a cuccot és majdnem annyira paranoid, mint Raoul Duke (vagyis Hunter S. Thompson), de a hasonlóság itt véget is ér, mert Thompsonnal ellentétben Andersonnak se értékelhető humora, se igazán lázas képzelete nincs, meg még írni se tud annyira, hogy a nem-annyira-lázas képzeletének szüleményeit és a mindenféle paranoid vízióit rendesen formába tudja önteni.
Ami tehát a főhős Cityboy-életének kicsapongó, orgiázó, drogozó, önmagából nyáladzó seggfejet csináló oldalát illeti – a könyvnek ez a része rém lapos. Anderson elmondja például, hogy: hú, mekkora para és ciki volt, amikor a Glastonbury-fesztiválon, hótt-szétcsapottan összefutott a leendő főnökével, aki a lányát kísérte bulizni – hát, na, igen, el tudom képzelni, hogy ez tök para és ciki lehet, de hogy Anderson nem tudja leírni, hogy miért meg hogyan para és ciki ez, az is biztos. A vadul bulizós tőzsdecápa-szálról tehát ennyit.
A könyv másik fő szála a leleplezgetős és lélekrombolós szál: hogy milyen csúf üzelmeket folytatnak a bankok, tőzsdék, meg mindenféle egyéb pénzintézmények; meg hogy a pénzvilágban dolgozó, hajdan esetleg még normális emberek hogyan válnak mind egy szálig amorális, iszonyatos versenyszellemtől hajtott, heti 70 órát dolgozó, pénzéhes és pénzszóró zombikká. Hát na – elhiszem ezt is, de igazából nem tudtam meg semmi olyat, amit eddig ne tudtam volna, és főleg: Anderson előadásában nem érzem át sem a heti 70 óra munkát, sem semmi mást.
Anderson egyébként azóta kiszállt a pénzbizniszből, és az utószóban olyanokat mond például, hogy végső soron nem a pénz számít, hanem a szeretet, a család, meg ilyenek. Hát ja. (Ez nem egy szarkasztikus „hát ja”, meg nem is egy egyetértő „hát ja” – ez egy tök érdektelen „hát ja”.)
Van amúgy Andersonnak esze, meg valami minimális öniróniája is. És amiket a pénzvilág működéséről mond, az biztos úgy van, és egy csomó mindenen felhúzhatnám magam. De ezen a könyvön nem tudom felhúzni magam, mert Anderson – függetlenül attól, hogy miről ír – képtelen úgy írni, hogy bármiféle érzelmet kiváltson belőlem. De legalább megtudtam most, hogy ha egy kicsit sem izgalmas író érdekes és agyfelhúzásra maximálisan alkalmas dolgokról beszél, akkor a végeredmény: teljes érdektelenség.
