A Gingerbread Womant már olvastam kétszer (bár írni csak egyszer írtam róla), és gondoltam, aki olyan jót tud írni, mint az, attól minden mást is el akarok olvasni. Aztán múltkor megláttam egymás mellett két Jennifer Johnston-könyvet is egy boltban, és egyiket sem akartam otthagyni.

Elfogult vagyok, de nagyon, de be kell ismernem: ez a Gates eléggé semmi különös. Olyasmi könyv, amit tehetséges fiatal írók írnak, akik később majd még sokkal jobbakat is fognak írni (már persze ha feltételezzük, hogy ez lineáris folyamat, és a dolgok egyre jobbak lesznek, a tehetség meg egyre tehetségesebb).

A regény egy hajdan jobb napokat látott család birtokán játszódik, ahol az alkoholista  nagybácsi meg az érdemes házvezetőnő, Ivy tengetik a napjaikat. Aztán hazajön Minnie, az unokahúg, aki Londonban tanult, s aki 16 éves korának minden lelkesedésével és tiszteletlenségével rúgja fel a szabályokat – például olyasmiket csinál, hogy összebarátkozik a sokgyerekes, nyomorgó Kelly család legidősebb fiával, és ők ketten elhatározzák, hogy kicsit rendbe szedik a pusztuló birtokot.

Jennifer Johnston persze – szerencsére – nem hollywoodi író, úgyhogy itt sincs szó olyasmiről, hogy a csodálatos Minnie egymaga kikúrálja a nagybátyja alkoholizmusát, megmenti a Kelly családot a brutális Kelly apukától, és felvirágoztatja a gazdaságot. Ennél realistább ez a regény. Ez a fő erénye, azt hiszem. Végül is ez nem kevés, de ennyitől nem dobom el az agyam, az biztos.

Amúgy nem tudom, talán az a bajom ezzel a könyvvel, hogy túl rövid, és a sok mellékszál (írtöri-lecke; családimúlt-felidézés; jelenbeli dráma) nem fér bele 160 oldalba. Ennél több szó kéne ehhez. Meg még az is a bajom, hogy Johnston itt még sokkal kevésbé kifinomult író, mint amilyen később lett (igaz, eddig a Gingerbread Woman az egyetlen viszonyítási alapom, az viszont tényleg egy csodás és finom és szívszaggató regény), és ebben a könyvben még minden túl egyértelmű, és kliséktől-sem-mentes.