Jennifer Johnston: The Gingerbread Woman
Bridge blogján olvastam egyszer egy mondatot erről a könyvről, ami nagyjából úgy szólt, hogy többek között azért érdemes angol szakosnak lenni, mert akkor ilyen könyveket olvashat az ember. Engem ugyan angol szakos koromban elkerült ez a regény, de gondoltam, biztosan nem lehet ez rossz könyv, ha Bridge ilyen melegen ajánlja, nem mellesleg pedig a történet is érdekesnek tűnt, úgyhogy elolvastam.
A fülszöveg szerint ez a regény két hányatott múltú ember (természetesen férfi és nő) véletlen találkozásáról szól, amelyből különös barátság fejlődik ki, s végül a főszereplők egymás segítségével képessé válnak arra, hogy szembenézzenek a múlt fájdalmaival és talán új életet kezdjenek.
A sok gyengeségem közül az egyik az, hogy ha ilyesmit olvasok egy könyv fülszövegében, félig már el is vesztem. Megmagyarázhatatlan módon vonzódom az efféle intim, kevés szereplős, emberi léptékű történetekhez, amelyek a múlt feldolgozásáról szólnak. Persze mindig félek, hogy valami idegborzoló giccsbe futok bele a szerelem varázslatos hatalmáról és hasonló témákról, de közben reménykedem is, hogy hátha ezúttal sikerül valami tényleg csodálatos, visszafogott és átélhető könyvre bukkannom.
Nagy örömömre hamar kiderült, hogy a Gingerbread Woman a második kategóriába tartozik. Olyan regény, amely szívszorító, fájdalmas, szinte már túlságosan életszagú, de közben nagyon halvány és némileg ellentmondásos módon arra is utal, hogy talán tényleg mindig van remény.
Nem szándékozom leírni a főszereplők (Clara és Lar) traumáit, amelyekkel meg kell küzdeniük, mivel pont az a regény egyik legfőbb témája, hogy sok körülírással, mindenféle kerülőutak bejárásával végül képesek legyenek legalább maguknak kimondani, hogy mi kínozza őket. Amikor ez sikerül, az mind nekik, mind az olvasónak nagy megkönnyebbülés – akár még katartikus élménynek is nevezhető.
Érdekes egyébként, hogy Lar és Clara mennyire eltérő módszereket választanak a múlttal való megküzdésre: a férfi váltig állítja, hogy ő nem akarja elfelejteni a fájdalmát, nem akar meggyógyulni, s a legfőbb vágya, hogy hagyják őt békében gyűlölni mindent; Clara viszont igyekszik pozitívan szemlélni az életét és alig várja, hogy megszűnjön a fájdalma és újra nevetni tudjon. Lar ugyanakkor kényszeresen, szinte válogatás nélkül meséli el újra és újra a történetét vagy annak részleteit, az együttérző szavakat viszont indulatosan visszautasítja. Ezzel szemben Clara a lehető legnagyobb titokban tartja a saját történetét, s végül úgy szabadul meg az emlékeitől, hogy jegyzeteket készít belőlük egy regényhez, azaz a saját életét fikcionalizálja.
Annak ellenére viszont, hogy megjelenik a könyvben a regényírás motívuma, ami általában hangsúlyozottan irodalmi jelleget szokott kölcsönözni egy regénynek, a Gingerbread Woman végig a valóság talaján marad. Főleg az Észak-Írországból származó Lar életét határozza meg erősen országának történelme, de Clara sem éppen az a jelentől és a valóságtól elrugaszkodott hősnő, aki unalmában képzelt bajokkal igyekszik érdekesebbé tenni az életét.
Amit még különösnek találtam, az az, hogy bár a könyv nem éppen kellemes témákról szól, a történet mégis rendkívüli vonzerővel bírt számomra. Clara és Lar is nagyon szimpatikusak voltak nekem, mindent tudni akartam az életükről, és sajnáltam, amikor meg kellett szakítanom az olvasást. Elég ritkán érzek mostanában így, de Clarát és Lart olyannyira megkedveltem, s annyira erős és valós alakoknak éreztem őket, hogy a regény végén nehéz volt elhinnem, hogy vége a történetnek, és soha nem fogok többet megtudni róluk.
Amellett egyébként, hogy az egész könyv remek, a vége különösen az: megválaszol néhány kérdést és jelez néhány irányt, amerre valószínűleg a főszereplők élete tovább fog menni, de nyitva is hagy jó néhány lehetőséget. Úgy tűnik, semmi sem teljesen fekete, de az sem biztos, hogy minden törvényszerűen jóra fordul. Az pedig szerintem nagyon jó dolog, ha egy író nem érez késztetést arra, hogy mindenáron happyenddel zárja a történetét, de arra sem, hogy halálra kínozza a szereplőit. Jennifer Johnston pedig remekül eltalálta a szenvedés és a remény arányát a történetben, s igen-igen csodás könyvet alkotott.
A poszt angol verziója itt olvasható.
