J. K. Rowling valahogy elment mellettem a gyerekkönyveivel – az első Harry Pottert elolvastam úgy 15 évvel ezelőtt, és akkor – tizenvalahány-éves korom teljes komolyságával – úgy voltam vele, hogy szerintem ez semmi különös, úgyhogy nem is folytattam.

Ez a regény viszont érdekelt – szeretem az olyan könyveket, amik arról szólnak, hogy mennyi nem-átlagosság, mennyi elcseszettség rejlik minden átlagos felszín alatt. Könnyű az ilyesmihez viszonyulnom, mert hiszen én is egy átlagosan-elcseszett ember vagyok, csak én nem írok erről (sokat), illetve nem tudok mások átlagosan-elcseszettségéről írni. De milyen jó, hogy Rowling tud.

Szerintem ez egy igen jó könyv. Amit onnan tudok például, hogy igen hamar, az ésszerűséget figyelmen kívül hagyva elolvastam, mert olyan valóságos volt, mintha csak az igazi valóság lett volna, és tudnom kellett, még mi lesz, mint ahogy általában a saját valóságomban is ébren vagyok éjjel egykor, mert tudnom kell, még mi lesz. Meg még onnan is tudom, hogy ez jó, hogy folyton erről álmodtam (és örültem, amikor vége lett, és egy idő után már nem álmodtam róla többet).

A többit már megírták előttem, hogy mi van ebben a könyvben – ajánlom Timi posztját, itt –: kisvárosi életek, kis-nagy drámák, játszmák, tragédiák, meg effélék. Igen, tényleg. És valahányszor ezekre gondolok, mindig eszembe jut az örökös kedvenc filmem, az Amerikai szépség poszter-mondata: look closer – menj közelebb, nézd meg közelebbről.

J. K. Rowling egész közel ment. És bár a könyv nem mentes a túlzásoktól, sarkításoktól, és némi mesebeli-hatásvadászattól (minden valóságossága ellenére sem), azért egész jól megmutatja azt, amit a regény egynémely szereplői nem ismernek fel: hogy milyen végtelenül kiszámíthatatlanok és megismerhetetlenek vagyunk – emberek –, és hogy milyen fantasztikus önámítási képességekkel rendelkezünk.