A poszt alcíme lehet az, hogy: A Kispál és a borz meg én.

De főleg én. Ahogy arról már bizonyára elmélkedtem az elmúlt évek során, a zene nekem az összes többi művészetnél személyesebb és elválaszthatatlanabb az éntől meg az emlékektől, szóval zenéről (meg zenészekről) nem tudok máshogyan írni, csak úgy, hogy magamról írok.

A Kispál nekem – mint jó sok más zenekar – elég későn kezdődött. A gimiben, a 90-es évek vége felé az alteros-divatos, (kívülről nézve) amerikai filmeket idéző, igazi kamaszéletet élő osztálytársaim körében menő zenekar volt, amit onnan tudok, hogy sokat énekelték a Kispál-számokat az osztálykirándulásokon, a busz hátsó részén (ahol, mint mindannyian tudjuk, a menők ülnek). Nekem tetszett, amit énekeltek, és biztosan hallottam egy-két Kispál-dalt más körülmények között is, de mivel nem voltam az alteros-divatos (sőt: semmilyen) társaság része, csak simán kívülálló lúzer, az szóba se jöhetett, hogy kölcsönkérjem a kazettáikat lemásolni, sajátokra meg nem volt pénzem, úgyhogy maradtam Kispál nélkül. (Tragikus kamaszkorom volt, mi tagadás.)

A helyzet aztán jobbra fordult: egyetemista koromban már voltak saját, eredeti Kispál-kazettáim (azt hiszem, abban az időben már mindenki CD-t meg mp3-at hallgatott, de, mondom, ezekkel a zenei dolgokkal én mindig le vagyok maradva); egy barátnőmmel rendszeresen táncoltunk a szép emlékű Kikötő sörözőben a zenekar dalaira; és voltam életemben egyetlenegy Kispál-koncerten is (csendes-ülős volt, de ezt nem mindenki fogadta el: a legélénkebb emlékem erről a koncertről az, hogy a biztonsági őrök próbálják a folyton a széksorok elé penderülő, táncra-vágyó sihedereket visszaterelgetni a helyükre – a vége felé aztán feladták a hiábavaló küzdelmet).

Szóval annyira sok személyes élményem nincs a zenekarral kapcsolatban. Szeretem sok számukat, de nem vagyok Kispál-rajongó; nincsenek drámai, Kispálra smárolós, avagy Kispálra szakítós történeteim; nincsenek elméleteim arról, hogy régen jobbak voltak-e vagy rosszabbak, hogy eladták-e magukat vagy nem; sőt – egy egész halom számukat és albumukat egyáltalán nem is ismerem.

És mégis – már három bekezdést teleírtam róluk és magamról, és még tudnám folytatni, és ez – számomra – azt jelzi, hogy a Kispál az én korosztályomban (is) kikerülhetetlen – úgy is ismerem őket, hogy nem igazán ismerem őket, és tizenéves koromtól kezdve mindig ott van a zenéjük a háttérben.

Főleg emiatt érdekelt ez a könyv – hogy megtudjak valamit arról, hogy néz ki mindez belülről. És sok mindent meg is tudtam. Néha ugyan elég lett volna nekem kevesebb is: a zenekar történetét végigkísérő állandó szerencsétlenkedés a kaja-nevű dobosokkal meg miegymással; Lovasi számomra kicsit ellentmondásos szövegei arról, hogy „a zenekar igazán termékeny periódusát élte ekkor” versus „a többiek ekkoriban basztak ötleteket hozni, úgyhogy kezdett leülni a zenekar”; meg úgy egyáltalán, a bandatagok csesztetése – mindebből kicsit sok volt nekem, de hát na, biztos ilyen a rockszakma, állandó ellentmondások és kétségek és bénázások kísérik az alkotás folyamatát. (Naná – de nem kell ezt ennyiszer elmondani.)

Viszont megtudtam más dolgokat is – pl. hogy Lovasinak van humora. Gyanítom, hogy ez eddig is egyértelmű volt mindenkinek, aki nálam egy kicsit jobban ismeri a zenekart, vagy aki nem csak egyetlen koncertjükön volt, de számomra ez reveláció volt, mert eddig mindig befordulós, melankolikus, okoskodós és – igen – bölcsészcsajos zenekarként gondoltam a Kispálra/Lovasira (ami nekem teljesen oké volt, lévén, hogy befordulós, melankolikus, okoskodós bölcsészcsaj voltam-vagyok), és bár ismertem pár vicces-mulatós dalukat is persze, ezeket általában lazán ignoráltam. Na, most már nem ignorálom majd őket, hála ennek a könyvnek.

Egyébként: igen élvezetes könyv ez, lehet közben sok Kispált hallgatni, meg nosztalgiázni, meg a Lovasi-féle művészetfelfogást és az alkotás közben felmerülő kérdéseket elemezgetni (amik szerintem véletlenül rém érdekesek – Lovasi sokat beszél az öntudatlan-ártatlanság versus profizmus kapcsolatáról), meg még lehet a költészetről is gondolkodni (amiből van a dalszövegekben bőven). Szóval – szuper.