Nem tudom, én leszek-e egyre szkeptikusabb, ahogy telnek az évek, vagy ez az antológia lesz egyre ugyanolyanabb – nem rosszabb. Csak épp tök-kiszámítható. Visszatekintésképpen (meg mert szeretek magamra linkelni): a 2011-es kötetről igen lelkesen írtam. A 2012-esről már kevésbé lelkesen, és azzal kapcsolatban leginkább azon gondolkodtam, hogy vajon miért kell egy novellaválogatásnak mindenáron politikailag korrektnek lennie. Most pedig még kevésbé vagyok lelkes.

Valószínűleg nem is véletlenül tartott majdnem hét hónapig, mire ezt a nyamvadt 20 novellát elolvastam. Hanem inkább azért, mert a novellák nagy része – bár normálisan, tisztességesen megírt, ártalmatlan írás – teljesen érdektelen, és egy-egy teljesen-érdektelen novella elolvasása után mindig össze kellett szednem magam, hogy elolvassam a következőt, abban a reményben, hogy az majd hátha nem lesz teljesen-érdektelen.

Most visszanézve a címeket, a 20-ból csak 2 novella volt, amiről sokat beszéltem és beszélgettem, amit azóta is újra-meg-újra szóba hozok, és amire sokszor gondolok – és ez elég kevés. Még nekem is, pedig köztudottan nincsenek nagy igényeim és könnyű nekem tetszeni.

Az egyik Alice Munro „Train” c. novellája, ami arról szól, hogy az emberek időnként szeretik újrakezdeni az életüket, és szeretnek megszabadulni minden korábbi felelősségtől, ígérettől, ilyesmitől. Ami persze nehéz – viszont igencsak felszabadító is. Mert hát nem milyen jó akárhány, gondosan megtervezett és fejben már félig-megélt, átlagosan-unalmas év után azt gondolni, hogy: akkor én most itt hirtelen leugrok a vonatról, és sose érkezek meg az állomásra, ahol a menyasszonyom vár, hanem inkább elkezdek mindent elölről, és közben arra gondolok, hátha most nem cseszem majd el?
Hát de.

A novella főszereplője épp ezt csinálja, és Alice Munro csodásan finoman és pontosan meséli el ezt az újrakezdést, majd azt, hogy hogyan lesz az új helyzetből újra rutin és megszokás és átlagos-unalom.

A másik novella, amire igen sokat gondolok, az Bret Anthony Johnston „Encounters with Unexpected Animals” c. műve, ami csak 4 oldal, de abban a 4 oldalban benne van minden, amiért olvasni szeretek: rém intelligens, vicces, és még fizikai hatást is kelt – már vagy ötször elolvastam az elmúlt fél évben, és minden alkalommal úgy maradok utána, remegve, felindulva, és igen-boldogan, és arra gondolok, hogy: igen, az élet pont ilyen (is lehet) – én meg véletlenül épp azt szeretem megtudni a könyvekből, hogy milyen (is) lehet az élet.

Na de ezt a kettőt leszámítva elég fantáziátlan válogatás ez, és továbbra is kétségek gyötörnek – vajon minden évben ugyanazok a szerzők írják a legjobb novellákat? Kétlem. De – egyre inkább azt gondolom – ez a Best American-sorozat már nem csak egy antológia, hanem intézmény, és a válogatás alapja a legritkább esetben az, hogy mennyire jó egy novella.

Azt hiszem, ezzel a kötettel abba is hagynám ezt a sorozatot – ha nem lenne az isteni Jennifer Egan, akitől először itt olvastam, a 2011-es kötetben, az Out of Body c. novellát. És aki az idei antológia szerkesztője lesz – remélem, ő majd használja a fantáziáját, és nem a pol-korrekt szempontok, hanem a jóság alapján válogat. Bízom benne. És a 2014-est, miatta, még biztos elolvasom. Aztán majd beszámolok.