Bár a másik két Muriel Spark-regény, amit eddig olvastam, jobban tetszett ennél, azért a Memento Mori is elég jó, elég filozofikus, és elég vicces. Az az angolul, igen visszafogottan, agyasan, és ironikusan vicces – ami nekem eléggé bejön.

A Memento Mori kicsit olyan, mint Kjell Askildsen könyvei (csak nagyon kicsit, és csak az én agyamban): ez is az öregségről szól, meg arról, hogy attól, hogy valaki megöregszik, még nem biztos, hogy nyugodt-békés-jóságos, csendben kötögető-kártyázgató, unokákat pátyolgató nagypapa-nagymama lesz belőle.

Ezek a Muriel Spark-féle vének legalábbis nem ilyenek – hanem pont olyanok, amilyenek fiatalon voltak: pénzéhesek, önteltek, csalfák, szeretetlenek, és még most, 80 körül is azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan tegyenek keresztbe egymásnak, a leszármazottaiknak és az alkalmazottaiknak. Ezt persze amolyan ovis-nyugger módon teszik, és a machinációik lényege nagyjából kimerül abban, hogy kevéssé finoman közlik mindenkivel: „ha rossz leszel, nem veszlek bele a végrendeletembe”.

A számtalan végrendelet-újrafogalmazás, idősotthon-látogatás, és az ismeretségi köreikbe tartozó többi vénség testi-szellemi leépülésének tudományos igényű megfigyelése közben a regény szereplői főleg azzal töltik az idejüket, hogy próbálnak nem gondolni a halálra – ezért aztán a frászt hozza rájuk, amikor jön egy névtelen telefonbetyár, aki időnként felhívja őket, és csak annyit mond: „Memento mori”.

Ettől a rejtélyes üzenettől természetesen a legtöbb szereplő beijed (persze, hiszen ki akar a halálra gondolni, és amúgy is, nem mind azt gondoljuk, hogy sose halunk meg?), és a regény nem létező történetét az adja, hogy a vének folyvást hisztiznek, pánikolnak, és próbálják kinyomozni, mégis ki fenyegeti őket. De az én kedvenceim azok a szereplők, akik nem ijednek be, hanem pl. olyasmit felelnek: „hát, már eléggé kihagy az agyam, kedveském, és sok mindenről elfeledkezek, de ebben biztos lehet: a halálom sosem ment ki a fejemből az elmúlt 30 évben.” Amire a telefonáló azt mondja: „nagyon helyes”. Ami szerintem jól van így.

És azt hiszem, ezek a halál-tudatos vénségek értelmesebbek és tisztább agyúak, mint azok a szereplők, akik azzal reagálnak az üzenetre, hogy a rendőrséghez fordulnak, és minden este mániákusan ellenőrzik, nem hatolt-e be valaki a lakásukba. Mert mi értelme a rendőrséghez fordulni, és mi értelme a behatolóktól rettegni – a halál úgyis eljön, és azoknak a jobb (itt, meg talán máshol is), akik ezt elfogadják.

De inkább nem okoskodok tovább – nem hangzik hitelesen tőlem, hiszen én úgysem halok meg soha; az emberhangnak álcázott halál nem tudja a telefonszámomat, amelyen elérhetne, és a fülembe búghatná ifjú-érett-közönséges-művelt-kifinomult-megfejthetetlen hangján, hogy: „Memento mori”.