Most már, hogy Jennifer Egan öt könyvéből négyet olvastam, úgy 80%-os biztonsággal mondom, hogy ez a nő zseniális. Nem tudom, hogyan csinálja. Az még könnyen felfogható számomra, hogy valaki ösztönösen érti a mindenféle emberi érzelmeket, bonyolult viszonyokat, meg azt, hogy mennyiféleképpen lehet jó és mennyiféleképpen lehet rossz minden – de hogy mindezt valaki le is tudja írni, az nem olyan gyakori. De Egan le tudja, amin én nem győzök ámulni.

Nem tudom, milyen lehetett Jennifer Egan kamaszkora (1962-ben született), de gyanítom, a 70-es évek elég maradandóak voltak számára. Például azért gondolom ezt, mert ahogy az Elszúrt idő nyomában c. regényében, úgy itt is a 70-es évek, és az idő (a hiábavalón elcseszett idő) az egyik legfontosabb szereplő.

De egyébként annyira sok mindenről szól ez a regény, hogy úgyse tudok mindenről írni, csak pár dologról – főleg az időről. Meg előbb egy kicsit a történetről.

A regény főszereplője a 18 éves Phoebe, aki elvileg valahol a felnőttlét küszöbén áll, bár nem érdekli sem a felnőtt-, sem a kamaszlét – a lányt egyedül nővére, a már nyolc éve halott Faith foglalkoztatja, akit mindenki imádott, amíg élt, s akinek a halálát Phoebe nem tudja feldolgozni. Míg a többi családtag, és Faith egykori szerelmei és barátai (többé-kevésbé) már újra a saját életüket élik, addig Phoebe még mindig a nővére szobájában alszik, vallásos kegyelettel vesz körül minden apróságot, amit Faith hátrahagyott, és az egész életét annak szenteli, hogy megértse (és kövesse) a nővérét. A követés egyébként főleg csak elméleti, lévén, hogy Faith maga volt a 60-as évek végi hippiség-szelídőrültség kvintesszenciája – míg Phoebe (ahogy ezzel ő nagyon is tisztában van) csak egy átlagos kamasz.

A történet elején Phoebe elhatározza (bár az elhatározás inkább a körülményekből fakad, s nem annyira tudatos döntés), hogy az egyetlen logikus dolog, amit tehet, az az, ha Európába zarándokol, és végigjárja az összes helyet, ahol Faith megfordult nyolc évvel korábban – Londontól kezdve Amszterdamon és Párizson át egy kis olasz faluig, ahol Faith útja véget ért.

Phoebe megnyugvást, valamiféle biztos tudás megszerzését reméli ettől az úttól, de persze a Faith-keresés egyben Phoebe önmaga-keresése is – és Phoebe önkeresése az egyik legszebb, érzelmileg legfelkavaróbb és legizgalmasabb ilyesféle történet, amit ismerek.

De mint mondtam, ez egy igen sokrétű regény – messze nem csak egy „sima” felnövéstörténet. S a könyv legfőbb témája szerintem nem a felnövés, nem az útkeresés – hanem az, hogy hogyan létezünk az időben, és hogy többnyire mennyire nem akkor vagyunk, ahol a valóságban éppen vagyunk.

A folyamatos elszúrt-idő-érzet egyik oldala a végtelen nosztalgia olyan dolgok, olyan én-ek iránt, amiket át sem éltünk, amik nem is mi voltunk. Ez jelen esetben a 60-as évek vége-felét jelenti: hippiség, világbéke, világmegváltó változások-változtatások. Voltak, akik ott voltak; mások ott voltak, de még túl kicsik voltak akkor, hogy igazán felfogják. De ez mindegy is, mert később, a regény jelenében, 1978-ban, mindannyian úgy érzik, mintha ott sem lettek volna, mintha akkor is kívül lettek volna, amikor éppen átélték azt a kort.

És tökéletes, ahogy a regény kezdődik – Phoebe egy fesztiválra megy, aminek a témája valami olyasmi, hogy „éljük újra a 60-as éveket”, ám mint kiderül, Phoebe egy nappal elkésett. De nemcsak ő késett el – a plakátok felére rossz dátum került, úgyhogy alig valaki volt ott az eseményen. És ez jellemző az egész regényre – ez az elkésettség-érzés, sőt, nemcsak érzés, hanem maga a tényleges elkésés, ami még szörnyűbb, még frusztrálóbb attól, hogy az emberek arra is csak későn jönnek rá, hogy késésben vannak, hogy végleg elmulasztottak valamit.

Az elszúrt – vagy legalábbis nem-akkor-átélt – idő másik oldala pedig az, ahogy a regény szereplői a jelenhez és a jövőhöz viszonyulnak, és ahogy az egyikből átlépnek a másikba – például ahogy a jelenben elképzelik, hogyan fognak majd a jövőben visszatekinteni a jelenre, ami akkor már múlt lesz – és mint ilyen, biztosan sokkal elbűvölőbb lesz, mint a jövőbeli jelen.

Phoebe például, ahogy az többször szóba kerül a történet során, nem vár semmit a jövőtől, nem képzel el semmit a jövőről – s ebben amúgy semmi cinizmus nincs; Phoebe kicsit sem cinikus kamasz –, a jelenét pedig a múltban éli. Aztán az európai út során minden megváltozik, s – legalábbis egy darabig – Phoebe tényleg akkor van, ahol van. De a jelenben-létezés nem tart sokáig, ahogy az az alábbi részletből kiderül (ami szerintem az egyik legszebb, legfelkavaróbb pillanat a regényben – és angolul természetesen jobb, mint az én hirtelen-fordításomban):

"Phoebe érezte, ahogy keresztülszáguld az időn, egészen egy képzeletbeli jövőig, ahonnan majd visszatekint ezekre a napokra Wolffal, épp erre a pillanatra. A Wolffal töltött időm – gondolja majd –, az első napjaim Wolffal – és már most elképzelte, hogyan éli majd át az emléket: hogyan éli majd újra a torokszorító vágyódást, amikor felidézi, mennyire megszállottak és mennyire vadak-gyengédek voltak; hogyan éli majd újra az aggodalmait a sors miatt, s a kétségeit, hogy vajon kitart-e majd a viszonyuk. Mindez úgy hatott Phoebe-re, mint egy kinyilatkoztatás: ott fog állni valahol, a jövőben, és vissza fog nézni valahonnan; lesz egy élet, amit élni fog. Egészen eddig a pillanatig ezt sosem hitte el igazán."

És valószínűleg tényleg így lesz. Tényleg lesz egy élet – a regény lezárása nem hagy kétséget efelől, s azzal kapcsolatban is reményeket ébreszt, hogy Phoebe a zarándokút után végre Phoebe lesz, nem pedig Faith árnyéka. De az időben-épp-akkor-létezés persze így sem biztos.