Mikkel Birkegaard: Libri di Luca
A dán szerző regénye a mostanság igen népszerű irodalmi krimi (al)műfajába tartozik: vagyis adva van egy könyvekhez kapcsolódó rejtély, avagy bonyodalom, amelyet a szereplőknek ki kell bogozniuk. A regény főszereplője a fiatal, ambiciózus ügyvéd, Jon, aki az apja halála után megörökli a legendás Libri di Luca-könyvesboltot – Koppenhága legrégibb antikváriumát, ahol tengernyi értékes, érzelmekkel, hangulatokkal, erővel és energiával átitatott könyv lakik, s ami egy titkos, különleges képességekkel rendelkező könyvbarát társaság főhadiszállása. A társaság tagjai képesek arra, hogy egy-egy (fel)olvasás során befolyásolják a szöveget befogadó hallgatók gondolkodását, hangulatát, érzelmeit, véleményét.
A Felolvasók Társaságának tagjai legszívesebben azzal múlatják az idejüket, hogy történeteket olvasnak fel, s azon kívül, hogy néha bevetik a felolvasói képességeiket egy-egy jó ügy érdekében, főleg arra használják az erejüket, hogy minél intenzívebbé és elevenebbé varázsolják egymás számára az olvasmányélményeket. A Felolvasók Társaságának tagjai kissé bogarasak – ahogy az a tipikus könyvbarátoktól elvárható, már persze a könyvek szerint –, de alapvetően veszélytelenek. Ám egészen más a helyzet az Árnyékszervezet tagjaival. Ők szintén rendelkeznek azzal a képességgel, hogy befolyásolják azokat, akik a felolvasásukat hallják, ám ők nem elégszenek meg azzal, hogy egyszerűen élvezik a történeteket – ehelyett egyenesen a világuralomra törnek, s a céljaik elérése érdekében mindenképpen szükségük van a kevéssé könyvbolond Jonra, aki – mint kiderül – különlegesen erős, s eleddig jórészt kihasználatlan felolvasói képességekkel rendelkezik.
A regény tehát egy klasszikus, „jófiúk a rosszfiúk ellen”-történet, amelyben helye van kalandnak, játéknak, drámának, szerelemnek – s amely elgondolkodtat arról, hogy miért olvasunk. És bár a történet végkifejlete egy pillanatra sem kétséges, és a könyv maga nem idézi elő azokat a fura energia-kisüléseket, amelyek időnként olvasás közben keletkeznek, a regény mindenképpen emlékeztet arra, hogy a történeteknek erejük van, és hogy olvasni jó. És arra, hogy olvasni veszélyes (lehet). (Bár ezt a könyvet olvasni nem az.)
A Felolvasók Társaságának tagjai legszívesebben azzal múlatják az idejüket, hogy történeteket olvasnak fel, s azon kívül, hogy néha bevetik a felolvasói képességeiket egy-egy jó ügy érdekében, főleg arra használják az erejüket, hogy minél intenzívebbé és elevenebbé varázsolják egymás számára az olvasmányélményeket. A Felolvasók Társaságának tagjai kissé bogarasak – ahogy az a tipikus könyvbarátoktól elvárható, már persze a könyvek szerint –, de alapvetően veszélytelenek. Ám egészen más a helyzet az Árnyékszervezet tagjaival. Ők szintén rendelkeznek azzal a képességgel, hogy befolyásolják azokat, akik a felolvasásukat hallják, ám ők nem elégszenek meg azzal, hogy egyszerűen élvezik a történeteket – ehelyett egyenesen a világuralomra törnek, s a céljaik elérése érdekében mindenképpen szükségük van a kevéssé könyvbolond Jonra, aki – mint kiderül – különlegesen erős, s eleddig jórészt kihasználatlan felolvasói képességekkel rendelkezik.
A regény tehát egy klasszikus, „jófiúk a rosszfiúk ellen”-történet, amelyben helye van kalandnak, játéknak, drámának, szerelemnek – s amely elgondolkodtat arról, hogy miért olvasunk. És bár a történet végkifejlete egy pillanatra sem kétséges, és a könyv maga nem idézi elő azokat a fura energia-kisüléseket, amelyek időnként olvasás közben keletkeznek, a regény mindenképpen emlékeztet arra, hogy a történeteknek erejük van, és hogy olvasni jó. És arra, hogy olvasni veszélyes (lehet). (Bár ezt a könyvet olvasni nem az.)
