Véletlenül nagyon szeretek 177 (vagy akárhány) oldalon olvasni arról, hogy valaki önmagát boncolgatja, mindenfélén tűnődik, asszociál és emlékezik – félig-meddig véletlenszerűen. A Járok egyet főszereplője meg még szimpatikus is, úgyhogy az ő önboncolgatását különösen szívesen olvastam.

Merthogy igen, ez is egy történet-nélküli regény, s a főszereplő-elbeszélő Nico nem nagyon csinál semmit, csak önelemezget, panaszkodik, és szolidan szenved és elégedetlenkedik, mert nem ért semmit, nem tudja, merre megy az élete, és nem képes eldönteni, meg akar-e már állapodni vagy (még) nem.

A kerettörténet annyi, hogy a 28 éves Nico levelet ír a 33 éves önmagának – vélhetően azért, mert írás közben jól lehet gondolkodni –, és elmeséli az öt évvel idősebb énjének, hogy mi baja az életében/életével.

Nicót természetesen a szokásos első világbeli nyavalyák-kérdések foglalkoztatják: ki vagyok, mi vagyok, hol találom (meg) magam; mi akarok lenni, ha nagy leszek; muszáj-e valaha felnőnöm; baj-e, hogy én még mindig jobb szeretem nyitva hagyni a lehetőségeket, mint elköteleződni (akár csak annyira is, hogy délután azt mondjam: aha, megyek veletek este bulizni); szeretek egyedül lenni, de azért jó lenne végre egy igazi barátnő.

Az igazi, ideális barátnő egyébként Nico szerint olyan, aki nem aggódik azon, hogy koszos lesz a nadrágja, ha úgy adódik, hogy le kell ülni a fűbe vagy a járdára; és olyan, aki képes egyedül is létezni – azt hiszem, ezek nem olyan extra igények. Vagy nem kéne, hogy azok legyenek. (Ha férfi lennék, biztos ilyen nőt szeretnék.) S Nico barátnő-kritériumait csak azért emelem ki külön, mert ezek az egyszerű igények-vágyak is mutatják, hogy a regény főszereplője – szerintem – nem valami különös eset (s a nem-különös itt pozitív jelző).

Nico/Fabio Volo amúgy igen humorosan és sokszor nagyon lényeg-látóan ír a fentebb felsorolt összes nyavalyáról. S a humor és a lényeg-látás mellett azért is élvezet olvasni ezt a könyvet, mert Nico olyan, mint amilyen egy ember általában: tök-következetlen, zavaros, önmagának folyton ellentmondó, ugyanakkor végig önmaga – s az ilyesmit sosem tudom megunni.

Egyébként kicsit furcsa élmény volt nekem ez a könyv. Régóta nagyon csípem a felnövős-útkeresős könyveket, és eddig többnyire azzal az érzéssel olvastam az efféle regényeket, hogy: „aha, vágom, én is pont ebben vagyok”. Most először történt meg, hogy azzal az érzéssel olvastam ilyesmit, hogy: „aha, vágom, én is voltam ebben”. Ebből talán majd egyszer levonom a következtetéseket.

Végül néhány rokon könyv: Nick Hornbytól a Pop, csajok, satöbbi (ez egy darabig túlságosan is rokonnak tűnt, de aztán előjött-megkerült Nico/Fabio Volo saját hangja); és Erlend Loe-tól a Naiv. Szuper.