Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi - High Fidelity

Már egy jó ideje nem olvasok el válogatás nélkül mindent, amit Nick Hornby ír, mert nagyjából a Hogy legyünk jók? c. regényénél elkezdett roppant mód zavarni az író didaktikussága, úgyhogy azóta csak kb. minden második könyvét olvasom el, de aztán minden újabb könyvnél rájövök, hogy Hornby didaktikusabb, mint valaha, és akkor megint félreteszem őt pár évre.

Sok év Hornby-olvasás alapján amúgy is azt gondolom, ő már rögtön a legelső regényével, a Pop, csajok, satöbbivel megalkotta a maga pop-filozofikus remekét, és azóta sem sikerült még egy ilyen jó könyvet írnia. A Pop, csajok viszont annyira jó, hogy már több mint tíz éve olvasom lelkesen újra meg újra, és hiába változott ennyi idő alatt sokat az ízlésem, ezt a könyvet még mindig ugyanúgy élvezem, mint amikor először olvastam. (Sőt: egyre jobban élvezem.)

A történetet biztos sokan ismerik, de mivel szeretek beszélni erről a könyvről, én is írok róla. A főszereplő a harmincöt éves, lemezbolt-tulajdonos Rob Fleming, aki a popzene bűvöletében él: a munkahelyén ötös listákat állít össze a világ legjobb A oldal első számaiból meg az 1991-ben megjelent világzenei albumok B oldalán található legjobb szitárszólókból (jó, ez utóbbiakból véletlenül pont nem); otthon a lemezgyűjteményét nézegeti-rendezgeti; közben pedig olyasféle kérdéseken elmélkedik, hogy pl. milyen összefüggés van a popzenefüggés és a búvalbélelt-önsajnálós lelkialkat között. Robnak a több ezer lemeze mellett még barátnője is van, Laura, aki a regény kezdetén épp elhagyja a „nem akarom elkötelezni magam” életfilozófia szerint élő, kissé gyerekes viselkedésű Robot. A szakítás után Rob jókora válságba kerül, és a hajdani barátnőit felkutatva megpróbálja kideríteni, hogy vajon miért van az, hogy élete összes nője elhagyta őt. A regény egyrészt ennek a kutatásnak a története, másrészt pedig arról szól, hogy pontosan hogyan alakul Rob és Laura sorsa a szakítás után.

A szokásos kanyargós gondolatmeneteim helyett most csak annyit mondanék röviden, hogy ez egy egészen szuper könyv. Nagyon angol, remek karakterek vannak benne, és vicces és melankolikus egyszerre – de Hornby valami olyan cseles módon vegyíti ezt a két tulajdonságot, hogy még a legszomorúbb részletek meg a legbúvalbéleltebb eszmefuttatások olvasása közben sem tudom abbahagyni a folyamatos mosolygást.

Gondolom, nem én vagyok az első, akinek ez az eszébe jut, de ez a könyv olyan, mint a Bridget Jones naplója férfiváltozata. A különbség csak annyi, hogy míg a Bridget Jones-féle hiszti számomra még női szemmel nézve is eléggé eltúlzott és egy kicsit fárasztó is (úgyhogy – bár szerintem a Bridget Jones sem „csajkönyv” – nem feltétlenül győzködném a férfiismerőseimet arról, hogy olvassák el azt a könyvet), addig a Rob Fleming-féle férfihiszti roppant valószerű és nőként is remekül átérezhető, anélkül hogy engem különösképpen fárasztana.

A Pop, csajok egyébként tele van jó kis (popos) életbölcsességgel, és a legutóbbi (tán három évvel ezelőtti) újraolvasás idejéből úgy emlékeztem, ez pont egy olyan könyv, amiből egy halom vicces-önironikus okosságot lehet idézgetni. Viszont most, hogy megint újraolvastam, rájöttem, hogy mégsem lehet olyan sok mindent idézni ebből a könyvből, mert a legtöbb vicces/szomorú popbölcsesség az egész történet kontextusában működik igazán. Ami amúgy szerintem jó dolog, mert azt jelzi, hogy az egész könyv „egyben van”, tehát Rob elmélkedései meg a viccei nemcsak úgy magukban állnak, hanem jól illeszkednek a történetmesélős részekbe. Úgyhogy a legjobb, amit ezzel a könyvvel kezdeni lehet, az az, hogy az ember leül és elolvassa. Aztán később újra elolvassa – mert a Pop, csajok még a sokadik újraolvasáskor is nagyon szerethető és nagyon szórakoztató.
Címkék: újra, nick hornby, angol nyelvű, 2012 március