A regény főszereplői, Ruth és Aidan első ránézésre boldog szerelmespárt alkotnak, ám a gondtalanság csak a látszat, hiszen mindketten súlyos múltbéli titkokat és fájdalmakat rejtegetnek – olyasmiket, amiken képtelenek túllépni, s amikről közös megegyezés alapján soha nem beszélnek. Egy napon aztán úgy döntenek, hogy mégis megtörik a hallgatást, s beavatják egymást a legrejtettebb titkaikba – ám Aidan vallomása mindent megváltoztat.

Egészen konkrétan: Aidan elárulja Ruthnak, hogy sok évvel korábban megölt egy nőt, akit Mary Trelease-nek hívtak, s aki egy bizonyos utca bizonyos házában lakott. Az valószínűleg már önmagában is meglehetősen nyugtalanító élmény lehet, ha az ember szerelme azzal áll elő, hogy meggyilkolt valakit – s ennél már csak az a nyugtalanítóbb, ami itt történik. Ruth ugyanis ismeri Mary Trelease-t, az öntörvényű festőművésznőt, aki még mindig ugyanott él és alkot, ahol állítólag évekkel ezelőtt a halálát lelte. Ruth azonban nem tudja Aidant meggyőzni arról, hogy Mary Trelease életben van, ezért végül a rendőrséghez fordul, hogy segítsenek felderíteni a gyilkosságot, amely (még?) meg sem történt.

Aidan vallomása, és az – élő vagy halott – Mary Trelease utáni nyomozás mindenesetre olyan útra vezeti a párt – és mindenki mást is, akinek köze van az ügyhöz – amely során mindenki identitása(i), indítékai és cselekedetei kétségessé válnak, és a szereplők beszámíthatósága is megkérdőjeleződik. Mert hiszen lehet-e hinni Ruthnak, aki hajlamos a legapróbb kérdések kapcsán is inkább hazudni, mint igazat mondani, s aki olyannyira paranoid, hogy zárt láncú kamerarendszerrel figyeli az otthona környékét? Lehet-e hinni Aidannek, aki a látszólag megdönthetetlen bizonyítékok ellenére is azt állítja, hogy megölte Maryt, s aki ugyanakkor szintén gyakran hazudozik azzal kapcsolatban, hogy mikor hol jár és mit csinál? Vagy lehet-e hinni Mary Trelease-nek, aki mintha többet tudna arról, hogy miért keltik a halálhírét, mint amennyit hajlandó elárulni?

A felváltva hol Ruth, hol pedig a – talán nem is létező, de még így is egyre talányosabb – ügyben nyomozó Charlie Zailer és Simon Waterhouse szemszögéből elmesélt történet legfőképpen a valódi, hamis, elveszett, újra megtalált, kitalált, felvett, másolt és lopott identitások témaköre körül bonyolódik, és számos meglepetéssel szolgál azzal kapcsolatban, hogy ki kicsoda, és hogy ki miért állítja magáról azt, hogy valaki (vagy azt, hogy másvalaki). S hogy még trükkösebb legyen a dolog: a regény főbb szereplői mindannyian művészek vagy van valami közük a művészetekhez – és előszeretettel foglalkoznak azzal, hogy az alkotásaikban újrateremtsék vagy éppen meghamisítsák a saját életüket – vagy épp a mások életét.

Sophie Hannah roppant okos és cseles író, aki kiváló érzékkel adagolja a feszültséget, és végig tartogat meglepetéseket. És ami igazán dicséretes: az írónő meglepetései – még ha néha kissé hihetetlenek is – sosem olcsók vagy hiteltelenek, úgyhogy végül is - annak ellenére, hogy a történet végére teljesen elvesztettem a fonalat - elégedett vagyok.