Már egy ideje nagyon vágytam egy kis Stephen Kingre (újra), mert az utóbbi időben alig olvasok, amit meg olvasok, az többnyire mindenféle okos könyv – olyanok, mint amilyenek a Tortúra-beli regényíró, Paul Sheldon nem-Misery-regényei. Jók, persze, az okos könyvek is (meg egyébként is, elég rég nem olvastam már igazán vérfagyasztóan rettenetes könyvet), de arra pl. nem emlékszem, mikor olvastam utoljára igazi történetmesélős regényt, olyat, amit muszáj kb. egyhuzamban végigolvasni, mert minél előbb meg kell tudnom, hogy mi lesz még (bár jelen esetben ezt eleve tudtam, mert olvastam már a regényt pár évvel ezelőtt, de a Tortúra másodszorra is letehetetlen volt).

A regény főszereplője tehát a már említett Paul Sheldon, aki felváltva ír fűzőszaggatós-romantikus bestsellereket és agyas modern regényeket. Paul szeretne végleg beállni a komoly írók sorába – a történet elején épp elkészül a legújabb agyas regényével, és hogy soha többé ne kelljen a bestsellerekkel vesződnie, romantikus regényfolyamának utolsó részében elteszi láb alól a hősnőt, Miseryt. Az író boldogan ünnepli az új, Misery-mentes élet kezdetét, és némi első osztályú pezsgőtől berúgva úgy gondolja, jó ötlet a Sziklás-hegység szerpentinjein autózni, miközben épp hóvihar közeleg.

Paul természetesen balesetet szenved, a lábát töri, és a biztos halál várna rá, de – micsoda szerencse – a közelben élő Annie Wilkes még idejében megtalálja és megmenti őt. Annie ex-ápolónő, és tudja, hogy kell egy sérült embert ellátni – de a pozitívumok listája ezzel véget is ér, mert a drága Annie mindemellett még Paul Misery-regényeinek lelkes rajongója is – és mellesleg nem teljesen épelméjű. Annie mindenesetre elviselhetetlennek találja a gondolatot, hogy Misery meghal az utolsó regényben, úgyhogy – a testi és a lelki terror eszközeiben nem válogatva – ráveszi Pault, hogy lábadozás közben írjon meg egy újabb regényt, amelyben visszahozza Miseryt a halálból.

Na, először is: ilyen ijesztő pszichopatával, mint amilyen Annie, nem mindennap találkozni a könyvekben (most hirtelen csak egy hasonló alak ugrik be, aki szintén Annie: Jenn Ashworth A Kind of Intimacy c. regényének főszereplője), és amit a nő a regényben Paullal művel, azt sokszor inkább megpróbálom el sem képzelni, mert túl rettenetes. Úgyhogy a regény pszichohorror-oldalára sem lehet panasz.

De ami engem jobban érdekel, az az, hogy mi a különbség az agyas és a történetmesélős könyvek (vagy inkább a kétféle könyv varázsa) között. Annie például határozott rosszallással olvassa Paul agyas regényét (merthogy túl kaotikus, meg csúnyán beszélnek benne), a fűzőszaggatós, cikornyásan archaikus nyelvezetű, történet-centrikus Misery-regényekért viszont egyenesen odavan.

S ennek kapcsán azon gondolkodtam, hogy az agyas könyvek, amiket az utóbbi időben olvastam (és amiket többnyire olvasok), általában rém érdekesek technikailag, meg vannak bennük izgalmas nézőpontváltások, meg cselesen keveredő idősíkok, meg hú-de-valóságos (vagy épp direkt nem olyan) szereplők, és mindez szuper, mert tudok rajta ámuldozni, hogy hú, milyen zseniális és ügyes és tehetséges az, aki ezt írta. De ezektől a könyvektől azért tudok aludni. Mert bár az okoskodás is kitűnő időtöltés, annak a kedvéért nem fogom álmatlanul tölteni az éjszakát. Egy történet kedvéért már sokkal inkább.

Végül is, ha visszagondolok arra, hogy mi volt huszonvalahány évvel ezelőtt, amikor megtanultam olvasni, be kell látnom: akkor a történet miatt olvastam, és még utána is jó sokáig a történet miatt olvastam. Aztán amikor már elég sok történetet elolvastam, és tanultam mindenfélét, akkor elkezdett a többi finomság is érdekelni, és tudok lelkesedni olyasmiért is, amiben a történet lényegtelen, viszont de okos az a valaki, aki ezt így megírta. De mégis – az valahogy megmarad (szerencsére, és remélem, örökre), hogy szeretem a történeteket. (Titokban jobban szeretem őket, mint a nagyon-okos könyveket.)

És Stephen King egészen zseniális történetmesélő. Ezen kívül rém művelt és tudatos is. Azt nem szeretem, amikor holmi előszavakban megmagyarázza, hogy micsoda pszichológiai mélységei vannak a műveinek, mert szerintem nincsenek a műveinek iszonyatos pszichológiai mélységei (erről írtam hosszabban a Ragyogás kapcsán – az író ottani, előszóbeli túlmagyarázós bénázása valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy három éve nem olvastam tőle semmit). Viszont amikor King mellőzi az okoskodást, és csak úgy simán ír (egy történetet, kicsit megfűszerezve némi elmélkedéssel arról, hogy hogyan kell vagy lehet történetet írni), akkor attól eléggé eldobom az agyam, és utána órákig nem tudok elaludni.

Szóval igen – szerintem ez egy remek regény.