Jenn Ashworth: A Kind of Intimacy
Erről a könyvről is a neten olvastam, pontosabban csak a címét említette valaki futólag valamelyik angol blogon, de már a puszta cím is annyira tetszett, hogy nyomban utánanéztem a regénynek, aztán pedig fölírtam magamnak a könyv adatait azzal, hogy ezt mindenképpen el akarom olvasni. Utána elraktam az értékes információkat tartalmazó papírfecnit egy biztos helyre, hogy bármikor megtaláljam, de amikor szükségem lett volna rá, mégsem találtam meg, úgyhogy megpróbáltam felkutatni a könyvet az alapján, amire emlékeztem. Sajnos mindössze arra emlékeztem, hogy a könyv angol, nagyon jó címe van, a főszereplője pedig egy kövér nő, aki rákattan az egyik szomszédjára. Nem meglepő módon ennyi információ alapján képtelen voltam megtalálni a könyvet, és már éppen kezdett úrrá lenni rajtam a pánikhangulat, amikor a gondosan elpakolt papírfecnim előkerült, s én végre megrendelhettem a regényt. Ennyi izgalom és fáradhatatlan kutatómunka után persze elvártam, hogy a Kind of Intimacy jó könyv legyen, és tényleg az is volt.
A regény főhőse, az esetlen viselkedésű, kiegyensúlyozatlan személyiségű Annie a történet kezdetén azzal a szándékkal költözik a kertváros egyik barátságos zsákutcájába, hogy a múltja kellemetlen eseményeit feledve új életet kezdjen. Mindjárt a költözés napján megismerkedik az ikerháza másik felében lakó Neillel, aki felajánlja, hogy segít neki a cipekedésben. Neil rögtön nagyon szimpatikus lesz Annie-nek, s bár a nő már a harminchoz közeledik, mégis tinilányhoz illő fantáziáról és kombinálókészségről tesz tanúbizonyságot, és hamarosan odáig jut, hogy Neil minden apró gesztusában jelet lát, és meggyőződésévé válik, hogy különleges kapocs köti össze őt a férfival, s kizárólag a világ gonoszsága (konkrétabban: Neil barátnője, Lucy) miatt nem lehetnek nyomban egymáséi.
Annie persze nemcsak azzal tölti az idejét, hogy Neilről álmodozik, hanem valóban megpróbál új életet kezdeni: igyekszik beilleszkedni az utca közösségébe, házavató bulit szervez, és csatlakozik a helyi bűnmegelőzési programhoz is, amelynek lényege, hogy a környék lakói kölcsönösen szemmel tartják egymás házát. De valahogy semmi sem úgy sikerül, ahogy azt Annie tervezi: a közösségnek nincs szüksége rá, a bulijára alig jön el valaki, ami pedig a szomszédban lakók házainak szemmel tartását illeti, Annie meglehetősen egyénien értelmezi a kifejezést, és akkor is figyeli a szomszédokat, amikor erre igazán nem lenne szükség. A rossz kezdet után aztán még rosszabbra fordulnak a dolgok, de ebbe már nem megyek bele.
A Kind of Intimacy roppant ijesztő regény. A könyvem fülszövege (amellett, hogy jóformán minden fontosat elárul Annie múltjáról és a regény végkifejletéről) valami olyasmit ír, hogy láthatjuk a folyamatot, ahogy Annie gondosan felépített, önsegítő olvasmányokkal táplált énje lassan összeomlik, és a maszk alól előbukkan az igazi Annie. Lehet, hogy ezt úgy kell érteni, hogy a regény többi szereplőjét ideig-óráig megtéveszti Annie, de az biztos, hogy az olvasó számára az első perctől fogva világos, hogy Annie-vel valami nincs rendben. Rögtön az első oldalon arról olvashatunk, hogy a költözés előtt álló Annie meztelenre vetkőzik, majd vad örömmel rugdalni kezdi a kanapéját, aminek a látványa kilenc éven keresztül zavarta, s amitől most végre megszabadul. Azt hiszem, nem ez a hagyományos módja annak, hogy valaki megünnepelje a költözését, de ha lennének is kétségeink a hősnő viselkedésével kapcsolatban, hamarosan újabb bizonyítékokat kapunk arról, hogy Annie meglehetősen labilis személyiségű ember.
S hogy mitől olyan ijesztő ez a könyv? Például attól, hogy Annie E/1-ben mesél, s így átélünk mindent, amit ő is átél; a visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy ő hogyan élte meg a kamaszkorát, a korai házasságát, majd a csöppet sem kívánt gyereke születését; s hogyan próbált az új otthonába költözve megtenni mindent, hogy végre elfogadják őt és barátokat szerezzen.
Természetesen szórakozhatunk Annie gyerekes igyekezetén, hogy mindenkinek tetsszen (és a regény eleje tényleg meglehetősen szórakoztató), vagy felháborodhatunk azon, hogy milyen lazán értelmez bizonyos szabályokat, amelyek segítenek összetartani egy házasságot vagy az egy utcában élők közösségét, de aztán valahogy már nem olyan vicces az egész, amikor rájövünk, hogy Annie nem egy cinikus, aljas terveket dédelgető, ám hibát hibára halmozó gonosztevő, és hogy azokat a megnyilvánulásait, amelyeket esetleg önironikusnak gondolhatnánk, ő valójában komolyan gondolja.
Annie számára a világ olyan, ahogy azt elmeséli. S amikor azt írja, hogy azért tapad a fürdőszoba falához, hogy a csempével hűtse az arcát, majd mellékesen hozzáteszi, hogy így egyébként véletlenül jobban hallja a beszélgetést, ami a fal túloldalán, Neil és Lucy fürdőszobájában folyik, akkor Annie tényleg úgy gondolja, hogy csak hűsölni akart, nem hallgatózni. Vagy ami még rosszabb: előfordul, hogy Annie emlékezetéből kiesnek bizonyos apróságok, s amikor pl. azt mondja, hogy észre sem vette, hogy volt valami a kezében, amikor szelíden, csupán a mondandója nyomatékosításának kedvéért oldalba bökte valamelyik szereplőt, akkor Annie nem mentséget keres, nem taktikázik, hanem tényleg nem emlékszik – s számomra egészen zavarba ejtő ilyen mélyen belemászni egy ennyire furcsán működő, de bizonyos értelemben tökártatlan elmébe.
Már csak azért is, mert Annie-t sokszor egészen közel érzem magamhoz, együtt érzek vele, és nagyon is meg tudom érteni a tetteit.
A Kind of Intimacy egyébként számos könyvre és filmre emlékeztet, de szerencsére nem olcsó utánzata egyiknek sem. A borítón említik például, hogy Annie sok mindenben hasonlít Stephen King Tortúra c. regényének Annie-jére, s a hasonlóság tényleg feltűnő (és nem merül ki abban, hogy mindkét hősnőt ugyanúgy hívják). Ezen kívül olvasás közben gyakran eszembe jutott még Ian McEwan Őrült szerelem, illetve Anthony Burgess Egy tenyér ha csattan c. regénye, valamint a Csendes terror c. film, amit valamikor jó régen láttam, és amire már alig emlékszem, de a Kind of Intimacy hangulata mégis rögtön felidézte bennem azt a tehetetlenségérzést és félelmet, amit akkor régen a filmet nézve éreztem.
