Ian McEwan: Őrült szerelem - Enduring Love
Szeretem Ian McEwan könyveit. Az Amszterdam volt az első élményem tőle még jó sok évvel ezelőtt, amit akkor, tizenévesen még nem nagyon tudtam hova tenni, de azt éreztem, hogy jó írás, s azóta már újraolvastam kicsit idősebben is. Aztán egy-két évvel ezelőtt, nem meglepő módon a Vágy és vezeklés kapcsán került a szerző megint a szemem elé, és azóta rendszeresen olvasok tőle és előbb-utóbb szeretném az összes művét megismerni.
A legutóbbi regény, amit olvastam, a nem túl jó magyar című Őrült szerelem volt, s már csak a cím miatt is örülök, hogy angolul olvastam – de erről majd kicsit később. Röviden szólva, nagyon tetszett a könyv, és úgy érzem, hogy az általam eddig olvasott McEwan-regények közül ez volt a legemberközelibb és legátélhetőbb mű.
A regény felütése meglehetősen különleges: egy boldog, kiegyensúlyozott életet élő házaspár, Joe és Clarissa piknikezik a kies angol dombokon, amikor nem messze tőlük elszabadul egy hőlégballon, és a közelben tartózkodók mind a bajba jutottak segítségére sietnek. Az egyik segítő, John Logan, végül életét veszti, egy másik pedig, a fiatal, zavart lelkű Jed Parry minden racionális ok nélkül rákattan Joe-ra és üldözni kezdi őt a vallásos eszmékkel kevert szerelmével.
A valószerűtlen kezdés után a történet emberi és érzelmi része nagyon is elképzelhető és hihető: a baleset után Joe igyekszik megküzdeni a tragédia emlékével és próbálja felmenteni magát az esetleges felelősség alól, ám közben egyre jobban beárnyékolja a mindennapjait és a házasságát az, hogy Jed mániákusan zaklatja őt: telefonál, leveleket ír, elállja az útját a ház előtt, követi őt, majd végül már az életét is fenyegeti, s Jed manipulációi miatt a pár korábban rendkívül harmonikus kapcsolata hamar meginog. Joe ugyanis kezdetben eltitkolja a felesége elől, hogy Jed zaklatja őt, s amikor végül beavatja Clarissát a félelmeibe, akkor már késő: Clarissa kételkedni kezd benne, sőt lassan meggyőződésévé válik, hogy Joe és Jed közül valójában Joe a zavart lélek.
Nagyon érdekes és drámai, ahogy McEwan leírja az eseményeket, a történet tele van feszültséggel és baljós előreutalásokkal, s ezek miatt végig úgy éreztem, hogy muszáj csak még egy fejezetet elolvasnom. Bár az egyik kritika, amit az általam olvasott kiadás fülszövegében idéztek, azt állítja, hogy felelőtlenség este elkezdeni ezt a könyvet, ha az ember még aludni is akar aznap éjjel, ez azért nem egészen így van: le lehet éppenséggel tenni a könyvet menet közben, de hogy nem hagy nyugodni másnapig, az szinte biztos.
Amit még nagyon jónak tartok, az a regény narrációja. Azt hiszem, ez valami perverzió nálam, de imádom a különleges narratív technikájú és/vagy több narrátor szemszögéből megírt történeteket, s ez a regény maximálisan kielégítette az igényeimet. Bár a történetet nagyrészt Joe oldaláról ismerjük meg, van egy fejezet, amelyben Joe megkísérli Clarissa nézőpontjából leírni az eseményeket, illetve van néhány rész, ahol Jed Joe-hoz írott egy-egy levelét olvashatjuk mindenféle kommentár nélkül.
A narráció azért is érdekes, mert Joe és Clarissa igencsak különbözőképpen látják az eseményeket. Joe tudósjelöltből lett népszerű tudományos cikkek és könyvek sikeres szerzője, Clarissa pedig John Keats életének és költészetének jeles kutatója, s a munkájuk és érdeklődésük visszaköszön abban, ahogy átélik és értelmezik a történéseket. Joe próbál mindent megmagyarázni, tényeket és bizonyítékokat gyűjt a zaklatója ellen, és kideríti, hogy Jed mániákus viselkedését egy betegség okozza. Ezzel szemben Clarissa az érzelmek felől közelíti meg Jed tetteit és hajlandó volna közelebbről is megismerkedni a férfival, hogy jobban megérthesse a lényét és motivációit.
Ám a történet fő narrátora és megítélője mégiscsak Joe marad, s az ő racionális megközelítését támasztja alá a regény függeléke is. Ott ugyanis néhány orvosi szakvéleményt és esetleírást olvashatunk, amelyek Jeddel és az ő betegségével kapcsolatosak, (s közben rendkívül tárgyilagos módon megtudjuk azt is, hogy a Jed okozta válságból végül sikerült Joe-nak és Clarissának kilábalnia). A függelék tartalma és hangneme olyan, hogy akár Joe is írhatta volna, s ez azt a benyomást kelti, hogy végül Joe-é az utolsó szó, s a racionalitás győzedelmeskedik az érzelmek felett.
És végül most térek ki a magyar címre: az egész magyar változatról nincs fogalmam (csak annyi, hogy Tandori Dezső fordította), de az Őrült szerelem cím szerintem rossz, mert leegyszerűsíti a cím értelmét s ezzel az egész regény értelmezését is egy irányba tereli. Az „őrült szerelem” címkét a regényben csak Jednek a Joe iránti mániájára lehet ráhúzni, ám ha azt mondom, hogy „kitartó, állhatatos szerelem”, az rögtön többféle értelmezést tesz lehetővé. Természetesen Jed rajongása is a kitartó szerelmek közé tartozik, hiszen a függelékből megtudjuk, hogy ez a fajta mániákus szerelem általában nem enyhül az idő előrehaladtával, illetve elolvashatjuk Jed egy levelét, amelyet 3 évvel az események után írt Joe-nak, s amely ugyanolyan intenzív érzelmekről árulkodik, mint amelyek a „kapcsolat” kezdetén jellemezték őt. Ám emellett Joe és Clarissa szerelme is kitartó szerelem, már csak azért is, mert a kapcsolatuk kibírja a Jed okozta válságot is és talán meg is erősödik általa. És állhatatos szerelem még a regény mellékszereplőinek, a légballonbaleset áldozatának, Johnnak és özvegyének, Jeannek a szerelme: bár Jean úgy hiszi, hogy férje a halála előtt elárulta boldog házasságukat egy fiatal egyetemista kedvéért, végül tisztázódik, hogy John végig hű volt hozzá, s így Jean abban a hitben élhet tovább, hogy kettejük szerelmét sosem árnyékolta be semmi.
Nekem összességében nagyon tetszett ez a regény, izgalmas volt és sokrétű, és további kedvet csinált ahhoz, hogy még több McEwan-könyvet olvassak.
