Katja Kettu: A bába
Katja Kettu műve a II. világháború idején játszódik, Finnországban, és a háború nagyon is fontos szerepet játszik a történetben – ennyiből tehát nevezhetjük a könyvet történelmi regénynek. Ugyanakkor az írónő nem a „nagy” eseményekre koncentrál (szerencsére – mert az engem eléggé hidegen hagyna), hanem az élet olyan mindennapos dolgaira és érzelmeire, amelyek mintha érvényüket és értelmüket vesztenék a háborúban, viszont még ott és akkor, a leglehetetlenebb, legzordabb körülmények között is elpusztíthatatlanul jelen vannak, és még ott és akkor is ezek mozgatják az emberek. Egész konkrétan – a regény egy eleve halálra ítéltnek tetsző szerelem története a címszereplő bába és egy (finn felmenőkkel is rendelkező) német tiszt között.
A hol Sandaszeműként, hol Szilajszeműként emlegetett finn bábaasszony egy napon a munkája végzése közben pillantja meg a német férfit, Johann Angelhurstot, aki fényképezőgépével felszerelkezve járja a vidéket, hogy dokumentálja a háborús valóságot. Ha létezik szerelem (vagy mondjuk inkább: mindent elsöprő vágy) első pillantásra, akkor a rejtélyes származású, a faluban leginkább csak a bábaasszonyi képességei miatt megtűrt, születést, életet és halált egyaránt uralni tudó Szilajszemű éppen ezt tapasztalja meg. És bár Johann Angelhurst egyébként sem szűkölködik a szeretőkben, ő is ugyanolyan elemi erejű vágyat érez Szilajszemű iránt, és úgy érzi, hozzá hasonló nővel még sosem akadt dolga.
Ám a háborús időkben nem könnyű beteljesíteni a szerelmeket. Hogy a férfi közelébe kerülhessen, Szilajszemű ápolónőnek szegődik a titovkai fogolytáborba, ahol először csak szemtanúja, majd aktív elkövetője, később pedig maga is áldozata lesz mindannak a borzalomnak, amit egy fogolytábor lakója átélhet – ám a félelmet nem ismerő, szinte már emberfelettien erős és elszánt nő mindenfajta fájdalmat képes eltűrni és mindent hajlandó megtenni az egyre súlyosabb neurózisban szenvedő, a „normális” valósággal való kapcsolatát lassanként elvesztő Johann kedvéért.
Hogy hogyan alakul Szilajszemű és Johann szerelme (és élete), az csak apránként derül ki, a regény ugyanis folyamatosan oda-vissza ugrál az időben 1944 nyara és 1945 eleje között, s az írónő a „lényeget” (mind a legszebb, mind a legszörnyűbb eseményeket) a történet végére hagyja. Hogy végül mi történik, az persze sejthető – tehát valamelyest fel lehet rá készülni. És mégis – minden, ami a regényben történik, a történet végére már annyira sok és annyira megrázó lesz, hogy azt nehéz könnyek nélkül elviselni.
Végül még meg kell említenem, hogy milyen csodásan ír Katja Kettu – a regény nyelvezete egyszerre durva, borzasztóan érzéki, kifejező, és szép, és az írónő rendkívül pontosan érzékelteti a főszereplői jellemét a stílusukon keresztül az általuk elbeszélt fejezetekben. (Ez nem szokott mindenkinek sikerülni.) A Szilajszemű által mesélt fejezetek épp olyan nyers és erős hangon szólnak, és épp olyan vadul költőiek, mint amilyen Szilajszemű maga, a néhány, Johann Angelhurst által elbeszélt fejezet pedig pont olyan bizonytalan, elveszett hangú, mint amilyen a férfi.
Az egyetlen dolog, amivel nem vagyok kibékülve a nyelvhasználatot illetően, az az, hogy a fordító úgy adta vissza a szereplők által beszélt „vidéki” dialektust, hogy a párbeszédekben olyasféle szavakat használ, mint pl. hogy „segíccsé” vagy „mennyé el”. Persze biztos nem lehet egyszerű egy jellegzetes nyelvjárást „lefordítani” egy olyan, valóban jellegzetes dialektusokban kevéssé bővelkedő nyelvre, mint a magyar, de nem hiszem, hogy erre a problémára az a legjobb megoldás, amit a fordító választott. Na de mindegy, ettől még a könyv jó.
A hol Sandaszeműként, hol Szilajszeműként emlegetett finn bábaasszony egy napon a munkája végzése közben pillantja meg a német férfit, Johann Angelhurstot, aki fényképezőgépével felszerelkezve járja a vidéket, hogy dokumentálja a háborús valóságot. Ha létezik szerelem (vagy mondjuk inkább: mindent elsöprő vágy) első pillantásra, akkor a rejtélyes származású, a faluban leginkább csak a bábaasszonyi képességei miatt megtűrt, születést, életet és halált egyaránt uralni tudó Szilajszemű éppen ezt tapasztalja meg. És bár Johann Angelhurst egyébként sem szűkölködik a szeretőkben, ő is ugyanolyan elemi erejű vágyat érez Szilajszemű iránt, és úgy érzi, hozzá hasonló nővel még sosem akadt dolga.
Ám a háborús időkben nem könnyű beteljesíteni a szerelmeket. Hogy a férfi közelébe kerülhessen, Szilajszemű ápolónőnek szegődik a titovkai fogolytáborba, ahol először csak szemtanúja, majd aktív elkövetője, később pedig maga is áldozata lesz mindannak a borzalomnak, amit egy fogolytábor lakója átélhet – ám a félelmet nem ismerő, szinte már emberfelettien erős és elszánt nő mindenfajta fájdalmat képes eltűrni és mindent hajlandó megtenni az egyre súlyosabb neurózisban szenvedő, a „normális” valósággal való kapcsolatát lassanként elvesztő Johann kedvéért.
Hogy hogyan alakul Szilajszemű és Johann szerelme (és élete), az csak apránként derül ki, a regény ugyanis folyamatosan oda-vissza ugrál az időben 1944 nyara és 1945 eleje között, s az írónő a „lényeget” (mind a legszebb, mind a legszörnyűbb eseményeket) a történet végére hagyja. Hogy végül mi történik, az persze sejthető – tehát valamelyest fel lehet rá készülni. És mégis – minden, ami a regényben történik, a történet végére már annyira sok és annyira megrázó lesz, hogy azt nehéz könnyek nélkül elviselni.
Végül még meg kell említenem, hogy milyen csodásan ír Katja Kettu – a regény nyelvezete egyszerre durva, borzasztóan érzéki, kifejező, és szép, és az írónő rendkívül pontosan érzékelteti a főszereplői jellemét a stílusukon keresztül az általuk elbeszélt fejezetekben. (Ez nem szokott mindenkinek sikerülni.) A Szilajszemű által mesélt fejezetek épp olyan nyers és erős hangon szólnak, és épp olyan vadul költőiek, mint amilyen Szilajszemű maga, a néhány, Johann Angelhurst által elbeszélt fejezet pedig pont olyan bizonytalan, elveszett hangú, mint amilyen a férfi.
Az egyetlen dolog, amivel nem vagyok kibékülve a nyelvhasználatot illetően, az az, hogy a fordító úgy adta vissza a szereplők által beszélt „vidéki” dialektust, hogy a párbeszédekben olyasféle szavakat használ, mint pl. hogy „segíccsé” vagy „mennyé el”. Persze biztos nem lehet egyszerű egy jellegzetes nyelvjárást „lefordítani” egy olyan, valóban jellegzetes dialektusokban kevéssé bővelkedő nyelvre, mint a magyar, de nem hiszem, hogy erre a problémára az a legjobb megoldás, amit a fordító választott. Na de mindegy, ettől még a könyv jó.
