Igazán szerencsés, hogy épp olyankor kezdtem olvasni ezt a regényt, amikor már három órája forgolódtam álmatlanul valamelyik éjszaka, és végül úgy döntöttem, hogy a kizárólag hajnali háromkor előkerülő, teljesen alaptalan aggodalmak további csócsálása helyett jobb lesz, ha inkább felkelek és félkómában olvasok valamit, meg elszívok egy-két cigit.

Mondom, jobbkor nem is lehetett volna elkezdeni ezt a regényt, mert ez egy éjszakai könyv. Éjszakai (vagyis teljesen logikátlan) logika szerint működik. És a szereplői, a 90-es évek elején a roppant kies és kellem-dús Harkov városában, galambszaros stadionok, szétrohadó-lerabolt gyárak, meg az általános pusztulat színes díszletei között éldegélő majdnem-20 éves csávók is valami egyáltalán nem túl logikus logika szerint élik az életüket.

Valami olyasmi szerint, amit – a főszereplő/narrátor Zsadan bőrébe képzelve magam – valahogy így foglalhatnék össze: előttem az élet, de nincs mit kezdenem vele; tulajdonképpen nem is csípjük egymást a haverjaimmal, akikkel az időnk nagy részét együtt töltjük; utálom, hogy rohad a szám a piától, és utálom, hogy folyton másnapos vagyok, de valahogy mégis minden este reggel hétkor végződik, az egészségesnél jóval nagyobb mennyiségű vodka meg esetleg pár spangli után; csinálnom kéne (lehetne) valamit, de én jobban szeretek semmit (se) csinálni; kéne egy csaj, de lehet, hogy mégse; tíz év múlva még ugyanilyen elcseszett leszek, és ugyanazt fogom gondolni mindenről, amit most, negyvenöt év múlva pedig már öreg leszek, és öreg-módra elcseszett – de hogy a kettő között mi lesz, arról fogalmam sincs.

Szóval, a regény nagyjából ezekről az érzésekről és alig-összerendezett gondolatokról szól. Van valami kis története is, persze: négy haver keresi az ötödiket, aki szőrén-szálán eltűnt, s akivel valakinek tudatnia kellene a hírt, hogy meghalt az apja. A keresés előtt, közben és után a haverok válogatott kalandokba is belekeverednek – vodkacsempészés; szoborlopás; összetűzések a rendőrökkel; miegymás –, de a történet maga kevéssé lényeges. Elég idétlen szó, de ez illik ide: ez a regény sokkal inkább egy életérzésről szól, mint bármi konkrétról. Valami nagyon kelet-európai, nagyon 90-es évekbeli kamasz-életérzésről, amit úgy is ismerek/értek, hogy a 90-es évek elejéről nekem még nem kamasz-emlékeim vannak, csak gyerek-emlékeim, és úgy is, hogy az ukrajnai Harkovnál jóval kevésbé sivár, nyomasztó és reménytelen helyen nőttem fel.

És mindenképpen ismerősebb az, ami ebben a regényben van, mint az amerikai/nyugat-európai kamaszregény-életérzés (ugyanúgy, mint ahogy Pelevin Oroszországa sokkal ismerősebb és érthetőbb nekem, mint Palahniuk Amerikája), mert míg az amerikai kamaszregények sokszor szólnak arról, hogy a kamaszok jó dolgukban azt sem tudják, mit csináljanak, és úgy általában rémesen érzik magukat (amivel egyébként nincs bajom – szerintem mindenki érezheti magát rosszul, akkor is, ha amúgy de jó dolga van), addig ezek az ukrán csávók rossz dolgukban nem tudják, mit csináljanak. De a semmit, azt úgy csinálják, hogy egyrészt nem állom meg röhögés nélkül, másrészt meg teljesen összefacsarodik a szívem tőle.