Az mindig érdekes, amikor egy író halála után megjelennek azok az írásai, amelyek az élete során valamiért nem jelentek meg. Néha igen izgatottan várom a posztumusz köteteket (pl. nagyon kíváncsi vagyok az „új” Salinger-művekre, amik állítólag 2015-től kezdve jelennek majd meg), de néha úgy gondolom, hogy vannak írások, amik valószínűleg nem véletlenül maradtak kiadatlanok az író életében (Kurt Vonnegut korai, csak az író halála után kötetbe rendezett novelláitól pl. többnyire nem vagyok elragadtatva, és szerintem semmi komoly veszteség nem érte volna a világot, ha ezeket sosem gyűjti össze senki).

A Tetőablak viszont nem azért nem jelent meg még Saramago életében, mert az író valamiért jobbnak látta eldugni a könyvét. Ahogy a kötetben olvasható, Saramago szerette volna megjelentetni ezt a regényt, amit még az 50-es években írt, ám annak idején elutasította a kiadója, és a mű végül csak 2011-ben, az író halála után látott napvilágot.

A Tetőablak az 50-es évek elején játszódik egy lisszaboni társasházban, amelynek lakói többé-kevésbé átlagos, kisszerű, apró gondokban és még apróbb örömökben bővelkedő életet élnek – és amolyan Szomszédok-módra mindent tudnak egymásról, egymás életéről (vagy legalábbis azt hiszik). S az író erre a „mindenre” koncentrál: arra, hogy mi rejlik egy „átlagos” életben, és arra, hogy még a legegyszerűbbnek tűnő élet is megfejthetetlen és leírhatatlan. Ennek megfelelően a regénynek nincs igazi története (melyik életnek van?) – inkább arról van szó, hogy egy rövid ideig megfigyelhetjük néhány ember mindennapjait, aztán a regény véget ér, és mindenki megy tovább a maga dolgára (a maga útján) – tanulságok pedig nincsenek.

S hogy kik Saramago csöppet sem hős-szerű szereplői? Itt van például a szeretője által kitartott nő, akinek – legalábbis az anyagaik terén – olyan irigylésre méltó élete van, mint a házban senki másnak, s akitől a többi lakó nem habozik időnként szívességeket kérni, miközben azért titokban mindannyian elítélik őt az életmódjáért. És itt van a csupa nőből álló, zenerajongó család, ahol a két fiatal lány éjszaka, az anyjuk és a nagynénjük elől elbújva különös, felkavaró erotikus kalandokat élnek át. Aztán van olyan család, ahol férj és feleség egyaránt úgy gondolja, hogy a közös életük semmire sem vezet, s mindketten a szabadságról (vagy egy másfajta rabságról) álmodoznak, miközben heves csatákat vívnak azért, hogy a saját oldalukra állítsák a kisfiukat. Aztán van itt olyan házaspár is, ahol férfi és nő a másikat látványosan megvetve élnek egymás mellett. És van egy idősödő, békében és szeretetben élő házaspár is, ahol a férj legszívesebben azzal tölti az idejét, hogy az élet lehetséges módozatairól és a világ megváltoztatásának lehetőségéről beszélget a náluk lakó fiatal albérlővel.

Röviden (és saramagói tiszteletlenséggel) azt mondanám, hogy ez a regény csupa szex és csupa filozófia. Na jó, kicsit pontosabban: a szex főleg valami roppant erős erotikus feszültség és utalások formájában van jelen – de az biztos, hogy még azon szereplők életét is a nemi vágyaik uralják, akik teljesen „ártatlanok”, vagy akik saját bevallásuk szerint rég beletörődtek abba, hogy már a házastársuknak sem kellenek. Ami viszont a filozófiát illeti: az nagyon is nyíltan jelen van, legfőképpen a fiatal, kiábrándult, a saját útját kereső albérlő, Abel, és szállásadója, az elmélkedésre hajlamos Silvestre úr beszélgetéseiben.

Érdekes egy ilyen korai – és szerintem kissé kiforratlan – regényt olvasni Saramago későbbi műveinek ismeretében. Mindaz, ami az író későbbi könyveit jellemzi – a humanizmus; az empátia; a tiszteletlenség; az elmélkedések az életről, a halálról és arról, hogy mi értelme mindennek – már itt is jelen van, csak egészen máshogy megformálva. Saramago itt még nem kezdett el játszani a stílussal és a formával: a párbeszédek hagyományos párbeszédformában íródtak; a mondatok átlagos hosszúságúak, nem pedig többoldalasak, mint sok későbbi regényben; a hangnem pedig jóval kevésbé ironikus.

Nekem speciel jobban tetszenek a későbbi Saramago-művek, és ha valaki még nem ismer az írótól semmit, akkor nem ezt ajánlanám első olvasmánynak (hanem mondjuk a Minden egyes nevet, ami az örökös kedvenc könyveim egyike). Pár későbbi Saramago-regény ismeretében viszont mindenképpen érdemes (és érdekes) elolvasni ezt a könyvet is, mert remekül kiderül belőle, hogy milyen volt az író, mielőtt még megtalálta volna azt a hangot, ami később olyannyira azonos lett a nevével. Egyébként Saramago tudott írni „hagyományosan” is – a Tetőablak mindenféle irodalomtörténeti/író-történeti érdeklődés nélkül is élvezetes, és igen izgalmas olvasmány (még a kissé bosszantó kezdőírói zsengeségek ellenére is alig vártam, hogy folytathassam, valahányszor meg kellett szakítanom az olvasást). Egyszerűen csak arról van szó, hogy míg a „hagyományosan” író Saramago csak simán érdekes és élvezetes és elgondolkodtató, addig a későbbi, legkevésbé sem hagyományosan író Saramago mindezen felül még az agyamat-eldobom módon lenyűgöző is.