José Saramago: Minden egyes név

Írtam már a könyvről röviden néhány hete, a körbeadós-könyvajánlós játék kapcsán, aztán kedvem támadt újraolvasni, és mesélni róla egy kicsit bővebben is, mert nagyon szeretem ezt a könyvet, és mert úgy vettem észre, hogy ez a kevésbé ismert Saramago-regények közé tartozik, én meg szeretném népszerűsíteni. Régi kedvencem ez a regény, de már jó pár éve, hogy utoljára olvastam, úgyhogy most kicsit tartottam tőle, hátha már nem fogom annyira szeretni, de szerencsére nem így történt, még most is csak a legjobbakat tudom róla mondani.

A történetről röviden: a főszereplő, José úr, a Népesség-nyilvántartó Hivatal ötvenes, magányosan élő tisztviselője. Élete lassan, izgalmak nélkül csordogál medrében, ám José úrnak van egy ártatlan hobbija, amely mindent megváltoztat: hazai hírességekről gyűjt újságkivágásokat és mindenféle információt, s kihasználva az egyedülálló helyzetet, hogy a házacskáját csak egy ajtó választja el a Népesség-nyilvántartótól, éjszakánként be-beoson a munkahelyére, hogy megkeresse és lemásolja a gyűjteményében szereplő hírességek kartotéklapjain szereplő életrajzi adatokat.

Egy este aztán a hírességek kartotéklapjai közé keveredik egy ismeretlen nő papírja is, és José urat valamiféle filozofikus vadászösztön keríti hatalmába. Bár sosem volt túlzottan elmélázó alkat, most mégis olyasmiken kezd el merengeni, hogy az idegen nő személye és élete voltaképpen semmiben sem különbözik az önkényesen kiválasztott és a puszta véletlen vagy a rajongók/újságolvasók/templomlátogatók szeszélye folytán egy időre híressé vált tévésztárok, sportolók és püspökök életétől, s ezért ugyanannyi figyelmet érdemel, mint a legismertebb ismert ember. A metafizikus gondolatokat tett követi, s José úr elhatározza, hogy felkutatja az ismeretlen nőt, anélkül hogy tudná, mi célból is teszi ezt. A regény további része ennek a kutatásnak a története, amely során hősünk váratlanul cinkosra lel szigorú, gunyoros főnökében, illetve számos emberrel megismerkedik, akik hol segítik, hol hátráltatják a keresésben, amely csöppet sem szokványos módon végződik.

Sokat gondolkodtam, hogyan foglalhatnám össze, hogy miért is olyan jó ez a regény, de most kicsit gondban vagyok ezzel, mert úgy érzem, a regény összhatását nehéz pár mondatban érzékeltetni. Egyrészt szerintem nagyon jó a történet: egy nyomozás meséje ez, amely szimbólumokban és utalásokban bővelkedik: van itt labirintus a hozzá tartozó Ariadné-fonallal, legyőzendő akadályok és egy semmitől vissza nem rettenő nyomozó, José úr. Emellett a regény nem nélkülözi az abszurd elemeket sem, (ilyen például a temetői rész, amelyet szándékosan nem mesélek most el), máshol pedig nagyon is hétköznapi dolgokat tudunk meg José úr életéről, s az egymás mellett álló hihetetlen és köznapi részletek nagyon érdekes és egyedi elegyet alkotnak.

Aztán természetesen a stílust és a nyelvezetet sem lehet figyelmen kívül hagyni. A történetet egy láthatatlan, mindentudó, meglehetősen ironikus narrátor szájából halljuk, aki számos alkalommal szóba elegyedik José úrral, s ilyenkor vagy útmutatással szolgál neki a keresés további menetét illetően, vagy korholja őt az elkövetett hibákért, vagy éppen lét- és halálelméleti eszmecserékbe bocsátkozik vele. Ezek a filozofikus eszmefuttatások szerintem a legjobb részei a regénynek, s hatásukra az olvasó is szabadon elmerenghet azon, hogy vajon mitől élő és mitől halott valaki.

Ami még a nyelvhasználatot illeti, első ránézésre kicsit zavaró lehet, hogy Saramago nem gondolatjeleket, hanem csak nagy kezdőbetűket használ a párbeszédek jelzésére, illetve a mondat- és bekezdésvégekkel is meglehetősen szűkmarkúan bánik, így minden egyes fejezet egy hatalmas, összefolyó szöveghalmaznak tűnik, de ha sikerül elkapni a szöveg ritmusát, szerintem nagyon élvezetes így olvasni, legalábbis nálam most is elérte a szerző, hogy alig tudjam letenni a könyvét.

Ám még ha kicsit nehéz is néha követni a cirkalmas körmondatokat, szerintem megéri végigolvasni a regényt pusztán az utolsó néhány bekezdés miatt is. Nem tudom, hogy csinálja ezt Saramago, de emlékszem, hogy a másik általam eddig olvasott könyvével, a Kolostor regényével is úgy voltam, hogy az utolsó pár bekezdést annyira lenyűgözőnek és borzongatónak találtam, hogy már akkor is megérte volna végigolvasni a regényt, ha az előtte lévő oldalak nem nyújtottak volna semmit. Bár szerintem a Minden egyes név az elejétől a végéig rettentően élvezetes, de ha nem is volna az, a vége mindenért kárpótolna.