José Saramago: Minden egyes név
Írtam már a könyvről röviden néhány hete, a körbeadós-könyvajánlós játék kapcsán, aztán kedvem támadt újraolvasni, és mesélni róla egy kicsit bővebben is, mert nagyon szeretem ezt a könyvet, és mert úgy vettem észre, hogy ez a kevésbé ismert Saramago-regények közé tartozik, én meg szeretném népszerűsíteni. Régi kedvencem ez a regény, de már jó pár éve, hogy utoljára olvastam, úgyhogy most kicsit tartottam tőle, hátha már nem fogom annyira szeretni, de szerencsére nem így történt, még most is csak a legjobbakat tudom róla mondani.
A történetről röviden: a főszereplő, José úr, a Népesség-nyilvántartó Hivatal ötvenes, magányosan élő tisztviselője. Élete lassan, izgalmak nélkül csordogál medrében, ám José úrnak van egy ártatlan hobbija, amely mindent megváltoztat: hazai hírességekről gyűjt újságkivágásokat és mindenféle információt, s kihasználva az egyedülálló helyzetet, hogy a házacskáját csak egy ajtó választja el a Népesség-nyilvántartótól, éjszakánként be-beoson a munkahelyére, hogy megkeresse és lemásolja a gyűjteményében szereplő hírességek kartotéklapjain szereplő életrajzi adatokat.
Egy este aztán a hírességek kartotéklapjai közé keveredik egy ismeretlen nő papírja is, és José urat valamiféle filozofikus vadászösztön keríti hatalmába. Bár sosem volt túlzottan elmélázó alkat, most mégis olyasmiken kezd el merengeni, hogy az idegen nő személye és élete voltaképpen semmiben sem különbözik az önkényesen kiválasztott és a puszta véletlen vagy a rajongók/újságolvasók/templomlátogatók szeszélye folytán egy időre híressé vált tévésztárok, sportolók és püspökök életétől, s ezért ugyanannyi figyelmet érdemel, mint a legismertebb ismert ember. A metafizikus gondolatokat tett követi, s José úr elhatározza, hogy felkutatja az ismeretlen nőt, anélkül hogy tudná, mi célból is teszi ezt. A regény további része ennek a kutatásnak a története, amely során hősünk váratlanul cinkosra lel szigorú, gunyoros főnökében, illetve számos emberrel megismerkedik, akik hol segítik, hol hátráltatják a keresésben, amely csöppet sem szokványos módon végződik.
Ami még a nyelvhasználatot illeti, első ránézésre kicsit zavaró lehet, hogy Saramago nem gondolatjeleket, hanem csak nagy kezdőbetűket használ a párbeszédek jelzésére, illetve a mondat- és bekezdésvégekkel is meglehetősen szűkmarkúan bánik, így minden egyes fejezet egy hatalmas, összefolyó szöveghalmaznak tűnik, de ha sikerül elkapni a szöveg ritmusát, szerintem nagyon élvezetes így olvasni, legalábbis nálam most is elérte a szerző, hogy alig tudjam letenni a könyvét.