Napiegó - 500 poszt, 4 év
Azzal áltatom magam, hogy a blogom minősége nem romlott annyira látványosan az utóbbi hónapokban. Meg azzal is áltatom magam, hogy van már annyi rutinom, hogy akkor is tudok többé-kevésbé (inkább többé) értelmes posztokat írni, amikor épp semmi kedvem írni.
De szeretnék tisztábban látni ezzel kapcsolatban, úgyhogy ha van kedvetek hozzá, örülnék, ha leírnátok kommentben (vagy megírnátok emailben) a véleményeteket az esetleges, általatok tapasztalt minőségromlásról, meg arról, hogy mennyire észrevehető, hogy mostanában a posztok kb. kétharmada rutinposzt – nagyon kíváncsi volnék, milyennek látszik ez kívülről. (Nem egó-simogatásra vágyom, gondolom, ezt sejtitek.)
Én meg közben leírom, milyennek látszik belülről. Kezdjük azzal, hogy természetesen az elmúlt négy év alatt elég sokszor írtam olyankor, amikor semmi kedvem nem volt hozzá – vagy azért, mert valamiféle külső – konkrét vagy „udvariassági” – határidőhöz kellett épp tartanom magam, vagy pedig azért, mert sokáig az volt a magam szabta irányelvem, hogy Heti Két Posztnak Lennie Kell A Blogon – és a saját szabályaimhoz tartani szoktam magam (egész addig, amíg meg nem változtatom őket).
Viszont míg régebben úgy volt, hogy – enyhén perverz módon – akkor is élveztem az írást, amikor nem volt hozzá kedvem, meg amikor úgy voltam vele, hogy mindegy, majd megoldom valahogy rutinból, mostanában ez már úgy van, hogy amikor nincs kedvem írni, akkor annyira-de-annyira nincs, és annyira-de-annyira nehezen megy, hogy utálom minden percét, és még olyan is előfordult, hogy egy átlagos, 5-7 bekezdéses posztot egy egész napomba került megírni. Ami sok idő. Főleg úgy, hogy nem élveztem azt a napot.
Ennek a változásnak persze mindenféle okai vannak. Először is: mindaz, amit az augusztus végi egó-posztomban leírtam (meg amit akkor még csak sejtettem), azóta is folyamatosan történik, és a dolgok fontossági sorrendje kicsit megváltozott. Hogy csak egy példát mondjak: mostanában sokkal nagyobb örömet szerez nekem az, ha teljesen egyedül összerakok egy értelmes cseh mondatot, mint az, ha megírok egy blogposztot, ezért – érthető módon – több időt töltök azzal, hogy értelmes cseh mondatokat próbálok fejben és a valóságban összerakni, mint azzal, hogy írok.
Másodszor (és nem tudom, ez összefügg-e az előzővel): unom magamat. Nem unatkozom – konkrétan azt unom, ahogy akkor írok, amikor rutinból írok. Túl jól ismerem már a saját manírjaimat, meg a nem-is-olyan-cseles módszereimet, amiket olyankor alkalmazok, amikor igazából nincs mit mondanom (vagy nem akarok mit mondani), de valamiért muszáj. Van még olyan most is, amikor valódi élvezettel írok, és nem érdekel közben semmi más, és nem akarok semmi mást csinálni, csak leírni, amit gondolok, és ez szuper, és imádom, és nagyon élvezem – de ez elég ritka. (Főleg, ha figyelembe veszem, hogy eleve kevesebbet írok. És ebből az eleve-kevesebből még kevesebb az, amikor élvezettel írok.) Az írásra fordított idő nagyobb része most azzal telik, hogy unom magam. És bár elég sokszor leírtam már azt, hogy ez a blog elsősorban nem nekem szól, hanem nektek, azért mégiscsak úgy van, hogy nekem is szól – vagy ha nem is nekem, de belőlem. És ha az idő nagy részében még én is unom, amit csinálok, akkor – úgy képzelem – az nektek sem lehet valami érdekfeszítő.
És – az eredeti kérdéshez visszatérve – én úgy ítélem meg a dolgokat, hogy a minőségromlás nem annyira feltűnő, de jelen van. Ami meg a rutinposztokat illeti – sokszor ég az arcom utólag, hogy mennyire semmitmondó, mennyire sivár, mennyire lélek nélküli posztokat pakolok ki ide. Az meg kinek jó, kinek kell. (Költői kérdés, azt hiszem.)
Ez egyébként egy blog-évfordulós poszt-féleség. Ez az 500. poszt (ami szerintem szép szám) ezen a blogon (ami január 28-án lesz négy éves).
Az biztos, hogy a blog meg fogja érni a négy teljes évet (van most annyi tartalék; és van még annyi könyv, amiről valamiért biztosan fogok írni). Az ötödiket meg majd meglátjuk. Addig is, olvassatok tovább (engem) – ha van kedvetek.
De szeretnék tisztábban látni ezzel kapcsolatban, úgyhogy ha van kedvetek hozzá, örülnék, ha leírnátok kommentben (vagy megírnátok emailben) a véleményeteket az esetleges, általatok tapasztalt minőségromlásról, meg arról, hogy mennyire észrevehető, hogy mostanában a posztok kb. kétharmada rutinposzt – nagyon kíváncsi volnék, milyennek látszik ez kívülről. (Nem egó-simogatásra vágyom, gondolom, ezt sejtitek.)
Én meg közben leírom, milyennek látszik belülről. Kezdjük azzal, hogy természetesen az elmúlt négy év alatt elég sokszor írtam olyankor, amikor semmi kedvem nem volt hozzá – vagy azért, mert valamiféle külső – konkrét vagy „udvariassági” – határidőhöz kellett épp tartanom magam, vagy pedig azért, mert sokáig az volt a magam szabta irányelvem, hogy Heti Két Posztnak Lennie Kell A Blogon – és a saját szabályaimhoz tartani szoktam magam (egész addig, amíg meg nem változtatom őket).
Viszont míg régebben úgy volt, hogy – enyhén perverz módon – akkor is élveztem az írást, amikor nem volt hozzá kedvem, meg amikor úgy voltam vele, hogy mindegy, majd megoldom valahogy rutinból, mostanában ez már úgy van, hogy amikor nincs kedvem írni, akkor annyira-de-annyira nincs, és annyira-de-annyira nehezen megy, hogy utálom minden percét, és még olyan is előfordult, hogy egy átlagos, 5-7 bekezdéses posztot egy egész napomba került megírni. Ami sok idő. Főleg úgy, hogy nem élveztem azt a napot.
Ennek a változásnak persze mindenféle okai vannak. Először is: mindaz, amit az augusztus végi egó-posztomban leírtam (meg amit akkor még csak sejtettem), azóta is folyamatosan történik, és a dolgok fontossági sorrendje kicsit megváltozott. Hogy csak egy példát mondjak: mostanában sokkal nagyobb örömet szerez nekem az, ha teljesen egyedül összerakok egy értelmes cseh mondatot, mint az, ha megírok egy blogposztot, ezért – érthető módon – több időt töltök azzal, hogy értelmes cseh mondatokat próbálok fejben és a valóságban összerakni, mint azzal, hogy írok.
Másodszor (és nem tudom, ez összefügg-e az előzővel): unom magamat. Nem unatkozom – konkrétan azt unom, ahogy akkor írok, amikor rutinból írok. Túl jól ismerem már a saját manírjaimat, meg a nem-is-olyan-cseles módszereimet, amiket olyankor alkalmazok, amikor igazából nincs mit mondanom (vagy nem akarok mit mondani), de valamiért muszáj. Van még olyan most is, amikor valódi élvezettel írok, és nem érdekel közben semmi más, és nem akarok semmi mást csinálni, csak leírni, amit gondolok, és ez szuper, és imádom, és nagyon élvezem – de ez elég ritka. (Főleg, ha figyelembe veszem, hogy eleve kevesebbet írok. És ebből az eleve-kevesebből még kevesebb az, amikor élvezettel írok.) Az írásra fordított idő nagyobb része most azzal telik, hogy unom magam. És bár elég sokszor leírtam már azt, hogy ez a blog elsősorban nem nekem szól, hanem nektek, azért mégiscsak úgy van, hogy nekem is szól – vagy ha nem is nekem, de belőlem. És ha az idő nagy részében még én is unom, amit csinálok, akkor – úgy képzelem – az nektek sem lehet valami érdekfeszítő.
És – az eredeti kérdéshez visszatérve – én úgy ítélem meg a dolgokat, hogy a minőségromlás nem annyira feltűnő, de jelen van. Ami meg a rutinposztokat illeti – sokszor ég az arcom utólag, hogy mennyire semmitmondó, mennyire sivár, mennyire lélek nélküli posztokat pakolok ki ide. Az meg kinek jó, kinek kell. (Költői kérdés, azt hiszem.)
Ez egyébként egy blog-évfordulós poszt-féleség. Ez az 500. poszt (ami szerintem szép szám) ezen a blogon (ami január 28-án lesz négy éves).
Az biztos, hogy a blog meg fogja érni a négy teljes évet (van most annyi tartalék; és van még annyi könyv, amiről valamiért biztosan fogok írni). Az ötödiket meg majd meglátjuk. Addig is, olvassatok tovább (engem) – ha van kedvetek.
