Ha véletlenül elfelejtettem volna, miért bírom a posztmodernt, akkor ezt a könyvet olvasva most újra rájöttem volna biztos. Bart István szerintem nagyon jó válogatást készített, és a különböző szerzők novelláival a posztmodern elég sok jellemzőjét sikerült bemutatnia ebben a kötetben.

Kezdődik az egész Thomas Pynchon Entrópia c. novellájával, amiről már eddig is sokszor leírtam, hogy szerintem mennyire jó, és hogy milyen meghatározó jelentősége volt a „felnőttkori” ízlésem kialakításában. Most mégis úgy érzem, nem írtam még ezt le elégszer, úgyhogy valószínűleg hamarosan írok róla egy külön posztot, amiben végtelen hosszan elmélkedem majd arról, hogy miért olyan jó ez a novella, s arról, hogy miért olyan fontos nekem. Nem tudom, hányadik alkalommal olvastam most, de ugyanúgy beleborzongtam, mint előszörre – mert részben értem, részben nem értem, piszkálja az agyamat, kíváncsivá tesz, szórakoztat, megdöbbent, feldob, elszomorít, csodálatra késztet.

Aztán persze van még sok más remek írás a könyvben. Néhány közülük egészen olyan, mintha történet lenne; némelyik formailag nagyon újszerű, kísérletezős és játékos, és leginkább ilyen minőségében élvezetes (azért annak örülök, hogy mostanában már a nagyon-kísérletezős posztmodernben is újra lehet történetekkel találkozni – titokban régimódi vagyok és szeretem a történeteket); némelyikben rengeteg történetverzió van, de eldönthetetlen, melyik az „igaz”; némelyikben pedig azért nincs történet, mert mindenféle kaotikus érzelmekről és lelkiállapotokról szól, nem pedig a „valóságról”. Sokfélék ezek a novellák, de én nem írok külön mindegyikről, csak azokról, amelyek szerintem a legjobbak, legérdekesebbek, legposztmodernebbek valamilyen szempontból.

Azt mindjárt az elején leírom, hogy ez a regény nekem igen-igen tetszett. Persze eleve nagyon érdekel mindenféle könyv, ami a „virtuális” és a „valódi” világ keveredéséről, egymás mellett éléséről, összefonódásáról, egymásra hatásáról szól; és érdekel az is, hogyan épül fel és hogyan változik az ember „valós” és „virtuális” személyisége, s hogy a kettő milyen viszonyban van egymással. Ez a könyv épp ilyesmikről szól, tehát mindenképpen érdekes volt számomra, és szerencsére kiderült, hogy az 1 link nemcsak a témáiban izgalmas, hanem igen jó regény is.

A történet írója és főszereplője Jake Smiles. Azt nem tudom, az „igazi” Jake Smiles kicsoda, most maradjunk a főszereplő Jake Smilesnál, aki egy kb. harmincas férfi, valami unalmas irodai melóval, egy kissé hárpia-hajlamú feleséggel és egy kiskamasz gyerekkel (akit én lánynak gondoltam, bár valamelyik cikkben, amit a neten olvastam a könyvről, fiúként hivatkoztak rá – hát, végül is lehet az is, ebbe a könyvbe bőven belefér, hogy az ember identitása annyira sokértelművé, sokfélévé, megfoghatatlanná váljon, hogy még az illető nemét se lehessen egyértelműen eldönteni). Ez Smiles IRL élete, a másik (igazi?) élete pedig online zajlik: vagy a chaten, ahol néha flörtöl, néha szexel, néha vitatkozik, néha pedig magukat ügyes, könnyű szavú, megközelíthetetlen chatkirálynőknek képzelő, valójában azonban bizonytalan, könnyen befolyásolható, közléskényszeres nőkből szedi ki a legbelsőbb titkaikat (amik persze egyáltalán nem biztos, hogy igazak); vagy egy sokfordulós lövöldözős játékban, ahol az avatárok már rég igazi személyiséggé váltak a játékosok számára, s ahol végtelenül személyes, a való életre is kiható misszióvá válik az, hogy mondjuk Smiles legyőzze a „Wanker” nevű, idegesítően ügyes játékost; vagy egy másik játékban, amiben az ember nemcsak lövöldözhet, hanem egész életet és bonyolult kapcsolatrendszereket is építhet magának, s mivel ez a játék túlságosan is olyan, mint az élet, az itteni halál korántsem csak játék – a játékbeli egzisztencia, személyiség, jó vagy rossz hírnév, vagyon és kapcsolatok lassan, sok munka, idő, figyelem, esetleg ügyeskedés árán épülnek fel, ezért a halál, mindennek az elvesztése nem olyasmi, amit az ember csak úgy leráz magáról és elölről kezdi a játékot, a nulláról indítva. (Lehet, hogy én olvastam figyelmetlenül, vagy talán ez is Smiles [a szerző] mossunk-össze-valóságot-s-játékot módszerének köszönhető, de nem tudom biztosan eldönteni, hogy ez a két játék, amit említettem, végül is ugyanaz-e.)

Amikor a 13 éves Luke anyja egy balesetben meghal, a fajátékok készítésével foglalkozó apa teljesen összeomlik. Inni kezd, elhanyagolja a munkáját, nem fizeti a számlákat, és végül apa és fia kénytelenek feladni az addigi életüket és egy isten háta mögötti város lepusztult házába költözni, mert az az egyetlen, amit még meg tudnak fizetni. Az új házban Luke és az apja tovább élik az immár hónapok óta megszokott életüket: az apa iszik és csak úgy tessék-lássék dolgozik valamit a műhelyében, Luke pedig a festést használja arra, hogy kiürítse az agyát: minden délutánját a dombon tölti és kőkupacokat fest, a maradék időben pedig hol az anyjára gondol, hol pedig arra, hogy nemsokára vége a nyári szünetnek, s neki egy új iskolában, ismeretlen emberek között kell majd boldogulnia.

De aztán egy reggel hívatlanul beállít hozzájuk a közelben lakó, furcsa külsejű és viselkedésű fiú, Jon, aki a világon bármiről tud kiselőadást tartani, csak akkor lesz ideges, ha magáról kell beszélnie. Luke és Jon aztán összebarátkoznak, és a harmadik ember állandó jelenléte mintha Luke apját is kimozdítaná abból az állapotból, amelybe belesüllyedt, és az energiáit és a gyászát végre nem az alkoholban vezeti le és fojtja el, hanem belekezd egy nagyszabású munkába, élete legnagyobb játékába.

Hallottam korábban a könyvről, ismertem nagyjából a történetet, de sok írás, amit olvastam róla, azt emelte ki, hogy a könyv a másság elfogadásának fontosságáról szól, meg arról, hogy segítsünk annak, aki más, és közben becsüljük meg, amink van, mert (?) másoknak sokkal rosszabb. Azt hiszem, én nem ezért akarom megbecsülni, amim van, ráadásul – őszintén szólva – nem nagyon érdekelnek az efféle témájú könyvek, mert ezek gyakran nevelésbe torkollanak, én meg nem szeretek direkt nevelve lenni. De most, hogy elolvastam, már nem gondolom, hogy ez nevelő könyv lenne – hogy szerintem milyen, arról majd mindjárt, de előbb pár szó a történetről.

A könyv elég sokáig két szálon fut, s két külön narrátor meséli el. Az egyik szál a kisvárosi munkáscsaládból származó srác, Bruce E/1-ben elmesélt története. A fiú épp befejezi az iskolát és a helyi újságnál kezd dolgozni, esténként lányokkal járkál, s egyfolytában dühösen, szellemesen, kreatívan és értőn ekézi a világot, ami körülötte van. Bruce amúgy nem egy destruktív hajlamú dühöngő ifjú – sőt, még a leggúnyosabb, legharagosabb kitöréseiben is ott van a szépségkeresés és az öröm, ráadásul olyan szép, különös, teljesen egyéni nyelven beszél arról is, ami dühíti, hogy azt már önmagában jó olvasni. Aztán a fiú megbetegszik gyermekparalízisben, s miután úgy alakul, hogy a családja nem tud (de inkább nem akar) tovább gondoskodni róla, egy otthonban köt ki. De Bruce szabadság- és életigényének és én-keresésének sem a családja hanyagsága/korlátai, sem az intézmény íratlan szabályai/elvárásai nem tudnak gátat szabni.

Nem emlékszem, mikor volt olyan utoljára, hogy majdnem egy hónapig tartott, mire egy regényt végigolvastam. Non-fiction könyvek gyakran még tovább is tartanak, na de regények – még a Súlyszivárványt is végigolvastam nagyjából két és fél hét alatt, pedig az legalább ötször akkora, mint ez, és szintén igencsak megviselő olvasmány. Voltak persze a könyvön kívüli okai is a mostani lassúságomnak, de azt hiszem, még az olvasás szempontjából ideális körülmények között sem tudtam volna sokkal hamarabb befejezni ezt a regényt, mert szinte minden lapja, egyesével, kikészített. (Most a megszokottnál többet írok a történetről, és természetesen spoilerek is vannak a bejegyzésben.)

A történet a 60-as években játszódik, egy szürke, reménytelen ír kisvárosban. A főszereplő és elbeszélő Francie Brady, a kallódó, szeretethiányos, eleve eléggé kényes mentális egyensúlyú tizenéves fiú (pontosabban: a főszereplő a tizenéves Francie, az elbeszélő pedig a pár évtizeddel későbbi önmaga), aki a hajdan szépreményű zenészként indult, mostanra balhés alkoholistává züllött, erőszakos apjával, illetve mentálisan instabil anyjával él, iskolába jár, a legjobb barátjával, Joe-val bandázik és szívat másokat, és időnként belekeveredik egy-egy balhéba – igazából szörnyű élete van, végletesen elhanyagolják, pedig a fiú nyilvánvalóan majd’ megőrül egy kis figyelemért, de Francie nem panaszkodik, mert nem gondolja, hogy van másmilyen élet is.

Mondtam már sokszor, hogy nagyon szeretek könyveket újraolvasni. Ilyenkor az általában úgy van, hogy szóba kerül egy könyv, vagy eszembe jut belőle egy részlet vagy egy mondat, és úgy érzem, azonnal azt a könyvet kell olvasnom. A Szenvedéllyel is így volt, az újraolvasás vágyát egész pontosan ez a két, a regényben sokszor ismételt mondat váltotta ki belőlem, ami nemrég eszembe jutott: „I’m telling you stories. Trust me.” (Amikor először olvastam ezt a regényt, magyarul olvastam, de az már rég volt, és azóta mindig angolul olvastam újra, ezért már nem emlékszem, hogyan fordították ezt magyarra – nem tudom, a magyarban is megvan-e ennek a két mondatnak az a szépséges kétértelműsége, ami az angolban.)

Szóval a Szenvedély. Az egyik főszereplő a tizenhat éves francia legényke, Henri, aki tűzre és felzaklató érzelmekre vágyik, a vidéke lakóira jellemző langyosság őt nem elégíti ki, ezért beáll a ragyogó, ihletett és másokat megihlető, megszállott Napóleon seregébe katonának. Napóleon Henri szenvedélye lesz, a fiú bálványozza és imádja őt. Valahogy aztán úgy alakul, hogy hamarosan Henri lesz Napóleon állandó csirkefelszolgálója (a hadvezér ugyanis múlhatatlan szenvedéllyel szereti a csirkét, és folyamatosan azt eszi), minden hadjáraton ott van mellette, és közelről figyelheti az imádott, a saját szenvedélyével mindenki másban is szenvedélyt ébreszteni képes hódító minden megmozdulását.

A másik főszereplő pedig a velencei lány, Villanelle, aki egy kaszinóban dolgozik, közben kedvére élvezi az életet, de a szíve a sok kalandja közepette is hideg marad (ami neki történetesen igen kényelmes is). Hiába, hogy Villanelle kicsapong, csal, lop, évődik, flörtöl, hódít, szerelmeskedik – nincs benne valódi szenvedély. Egészen addig, amíg nem találkozik egy előkelő hölggyel, akinek egyetlen érintése elég ahhoz, hogy a lány kiforduljon magából, s hogy eztán a hölgy által benne ébresztett szenvedélyének szentelje az életét.

Szeretem azt képzelni, hogy az életben nem olyasmiken múlnak a legnagyobb dolgok, hogy valaki megtesz vagy nem tesz meg egyetlen apróságot, vagy hogy kimond vagy nem mond ki egyetlenegy szót. Néha persze szeretem azzal szórakoztatni magam, hogy lépésről lépésre végiggondolom egy „nagy dolog” történetét, és végigveszem, hogy minek kellett mindenképpen megtörténnie előtte, és hogy milyen kevésen múlt az, hogy a „nagy dolog” megtörténhetett, de az ilyesmit nem veszem valami komolyan.

Az érdekes az, hogy ilyesmiket mindenki végiggondolhat a saját életének meghatározó pillanataival kapcsolatban – de csak azokkal a pillanatokkal kapcsolatban, amelyek valóban megtörténtek és amelyek tényleg megváltoztattak valamit. Nem lehet elmélkedni azokon a lehetőségeken, amik valóra válhattak volna, ha valami csak egy kicsit is másképp történik – mert ha egy lehetőség tényleg elmegy mellettünk, akkor soha nem is fogjuk tudni, hogy elment mellettünk. (Természetesen nem olyasmikre gondolok, amikor valaki épphogy lemarad valamiről és tudja, hogy lemaradt. Arra gondolok, amikor valaki nem is tudja, hogy éppen csak lemaradt valamiről.) És a valóságban nincs igazi lehetőség arra sem, amire a fikcióban igen – a valóságban hiába elmélkedünk olyasmiken, hogy ha ezt meg azt másként csináltuk volna, akkor ez meg az biztosan megtörtént volna, ezt sosem lehet tudni, és bár néha sejthetjük, sosem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy mi volt az az egyetlen szó vagy tett, ami mindent megváltoztatott – mármint olyan értelemben, hogy amiatt az egyetlen szó vagy tett (vagy annak hiánya) miatt nem történt meg valami.

A fikcióban viszont van erre lehetőség. Ian McEwannál meg különösen, akinek (az általam eddig olvasott hat-hét könyve alapján általánosítva) az egyik örökös kedvenc témája az, hogy „mi lett volna, ha” és hogy „végül mi miatt nem lett az, ami lehetett volna”. Ez a könyv is erről szól.

A Bajnokok reggelije a kedvenc Vonnegut-regényem. Ez volt az író első könyve, amit olvastam fiatal tizenévesen, és akkor óriási élmény volt azt tapasztalni, hogy így – látszólag random módon, igazi történet nélkül, csapongva, mesélősen, kaotikusan, időt-teret-szerzőt-szereplőt egybemosva – is lehet írni. (Most jut eszembe – lehet, hogy nem is Pynchonnál szerettem meg a posztmodern-féle dolgokat, hanem már tíz évvel korábban, Vonnegutnál, csak akkor még nem tudtam, hogy nevezik az ilyesmit.) Vannak Vonnegutnak olyan könyvei, amiket jobbnak tartok ennél (a Kékszakállt például, meg az Éj anyánkat), de egyiket se szeretem és élvezem annyira, mint ezt az elgondolkodtató, kreatív, szép, ijesztő, sokrétű, gyakran felemelő regényt. (A posztban sok a parttalan bölcsészkedés, ami szerintem akkor lehet érdekes, ha olvastátok már a könyvet.)

Szóval a Bajnokok reggelije. A történet arról szól, hogy Midland Cityben (ami köztudottan az Univerzum segglyuka) épp művészeti fesztiválra készülnek, ahová meghívják a roppant termékeny sci-fiírót, Kilgore Troutot is. Kilgore Trout útra kel, menet közben az őt felvevő kamionosokkal beszélget, és azon gondolkodik, hogy hogyan sokkolja majd a művészeti fesztiválra érkező előkelő népségeket saját, legkevésbé sem előkelő és művészies személyével. Eközben Midland Cityben a Pontiac-kereskedő Dwayne Hoover lassú megőrülésének napjait követhetjük nyomon. Dwayne érzi, hogy valami nincs rendben vele: dühkitörései vannak, hallucinál és egyre inkább elveszti a kapcsolatát a külvilággal – és mindez azon az estén tetőzik, amikor Kilgore Trout a városba érkezik. A történet lényege – elvileg – ez a találkozás Dwayne és Kilgore között.

De a Bajnokok reggelijében persze a legkevésbé sem a történet a lényeg, hanem, hogy úgy mondjam: az összes-többi. Úgyhogy én sem próbálok a lényegről írni, csak írok néhány dologról (messze nem mindenről), amit én szeretek vagy pedig különösen érdekesnek és izgalmasnak tartok ebben a könyvben.