A kitalált szereplőket, viszont valódi, hétköznapi problémákat felvonultató könyv egy hatnapos önismereti tréning/terápia története – azaz nem is története, hanem az ott elhangzott beszélgetések és kitárulkozások sorozata. A könyv elején olvashatunk egy-egy rövid leírást a tréningen résztvevő tizenegy nőről és magáról a terapeutáról, Katáról (azaz Katarzyna Millerről), és a későbbiekben jól is jön, hogy van hova visszalapozni némi eligazításért, mert a tizenkét nő közül talán csak hatan-heten vannak, akik olyan erős személyiségek, hogy az olvasó rögtön megjegyzi őket – a többiek túl keveset beszélnek, túl kevés szerephez jutnak.

A bemutatások után rögtön belevágunk az események (vagyis a szavak) sűrűjébe. Katának elég feltennie a kérdést az első ülésen, hogy ki miről szeretne beszélni, és már jönnek is a válaszok és a történetek: férfiakról, munkáról, párkapcsolatokról, önbizalomhiányról, szülő-gyerek kapcsolatokról, hatalmi játszmákról, félelmekről, önértékelési gondokról, mélyen berögzült, traumatikus gyerekkori élményekről, a pénzről, a szeretetről, a szexről és még sok egyébről. A borító tehát igazat mond, amikor számtalan történetet ígér, bár ez a „zsúfoltság” természetesen azzal is jár, hogy egyik történetet sem ismerhetjük meg igazán mélyen.

(Ez a poszt elvileg az Amerikai istenekről szól, de aztán a könyvről elég keveset mondok benne.)

Jóformán semmire nem emlékeztem már ebből a könyvből, csak arra, hogy tetszett, amikor kb. hat évvel ezelőtt először olvastam. Arra sem emlékeztem, hogy ebben a regényben milyen fontosak az álmok, viszont így utólag kissé hátborzongató, hogy most épp azért olvastam újra a könyvet, mert valamelyik éjjel a főszereplővel, Árnyékkal álmodtam. Nem volt persze ráírva a neve, de az ilyesmit lehet tudni az álmokban, úgyhogy másnap elő is vettem a könyvet és elkezdtem újraolvasni. (Ha el szeretném oszlatni a misztikus hangulatot, hozzátehetném, hogy végül is nincs abban semmi különös, hogy álmodtam a könyvről – épp elég időt töltök a net előtt, a net pedig mostanában épp eléggé tele van az új kiadás megjelenésével kapcsolatos cikkekkel meg blogposztokkal, szóval nem mondhatom, hogy az utóbbi hetekben nem került óhatatlanul is sokszor a szemem elé ez a regény és nem volt alkalma belefolyni a gondolataimba és az álmaimba. De most kivételesen nem szeretném eloszlatni a misztikus hangulatot, ezért az előző mondatot nem teszem hozzá.)

A történetről nem írok (olvashattok róla például itt), amit írni akarok, az csupán néhány kaotikus gondolatmenet arról, hogy mi jó van ebben a könyvben általában, és főleg hogy mi jó van ebben konkrétan nekem.

Sophie Hannah feszült, rendkívül baljós hangulatú regényének főszereplője az ifjú anyuka, Alice. A nő még csak néhány héttel van túl egy nehéz szülésen, és még csak most tanulja élvezni az anyaságot – de a boldogsága nem tart sokáig. Egy napon ugyanis arra tér haza egy rövidke távollét után, hogy a ház ajtaja nyitva áll, a férje, akinek a gyerekre kellett volna vigyáznia, békésen alszik, a kiságyban pedig a saját lánya helyett egy idegen baba fekszik.

A kisbaba pontosan úgy néz ki, mint Alice saját gyereke, és különben is: kinek lett volna oka arra, hogy kicseréljen két csecsemőt? De Alice mégis biztos benne, hogy a kislány nem az övé és követeli, hogy a rendőrség indítson nyomozást az ügyben. Csakhogy a nőnek nem olyan könnyű bárkit is meggyőznie a maga igazáról: Alice férje, aki korábban maga volt a kedvesség és jólneveltség, azt gondolja, hogy a nő megőrült, és ahelyett, hogy melléállna, ellene fordul és kegyetlen pszichológiai játszmákba kezd, amelyekkel eléri, hogy a felesége egyre zavartabbnak és beszámíthatatlanabbnak tűnjön mások előtt; a nő irányításmániás, mindig mindent jobban tudó anyósa nem tudja eldönteni, hogy a saját fiának vagy Alice-nek higgyen-e; az ügyre ráállított rendőrt, a nem e világra való, okos és ábrándozó Simont pedig szintén elbizonytalanítja a nő kiegyensúlyozottnak éppen nem nevezhető viselkedése, annak ellenére is, hogy őszintén szeretne hinni neki és bízni benne. És ennyi (akár ellenséges, akár jóindulatú) kételkedőtől körülvéve egy idő után talán már maga Alice sem tudja, hogy bízhat-e önmagában.

Aldous Huxley szórakoztató és egyben ijesztő szatírája valamikor az I. világháború utáni vidéki Angliában játszódik – de nem annyira a „valódi” Angliában, inkább egy sosemvolt, pasztellszínű, idilli helyszínen: a fiktív Crome-kastélyban. A kastélyban válogatott társaság gyűlik össze, hogy ki-ki az ízlése és érdeklődése szerint eltöltsön néhány kellemes hetet: a ház ura, a hobbitörténész Henry Wimbush például arra használja a szép nyári hónapokat, hogy elmerüljön a család izgalmakban nem, abszurditásban viszont annál inkább bővelkedő történetében, és a többiekkel is megossza kincset érő felfedezéseit; a művészet helyett inkább csak a művészkedésben jeleskedő francia festő azzal tölti az idejét, hogy a kastély urának unokahúgát, Anne-t próbálja becserkészni; szintén a lányról ábrándozik a széplélek költő, Denis is, akinek a fejét annyira betöltik a szavak és az ideák, a lelke pedig olyan nagyon érzékeny, hogy a sok-sok gondolkodás, álmodozás és lélek-ápolgatás miatt képtelen az igazi életet élvezni – vagy akár csak megélni. Aztán itt van még a kékharisnya lélekbúvár, Mary, aki előszeretettel diskurál a nemiségről és arról, hogy mennyire tart az elfojtásoktól; és itt van az idősödő szobafilozófus, Mr. Scogan, akinek a világon mindenről van véleménye és elmélete, amit nem is habozik boldog-boldogtalannal megosztani, akár kérdezik, akár nem. És még sorolhatnám a mindenféle monomániákkal és kedves vagy kevésbé kedves bolondériákkal megvert szereplőket, akik többnyire folyamatos beszéddel (azt nem mondanám, hogy beszélgetéssel) múlatják az idejüket, és olyannyira elvarázsoltak, hogy szinte észre sem veszik, hogy létezik másik világ is Crome-on kívül.

Bár a helyszín és a főbb szereplők nem változnak, a társaságot valójában semmi nem köti össze, hiszen mindannyian csak a saját kedvteléseiknek élnek és a legfőbb szórakozásuk az, hogy magukról vagy a világról szőtt elméleteikről meséljenek a többieknek – amikre viszont természetesen a többiek nem kíváncsiak. Emiatt a könyvnek története sincs igazán: a regény inkább csak egymáshoz nem túl szorosan kapcsolódó epizódok és a közéjük szőtt válogatott eszmefuttatások, kisesszék, családtörténet-darabkák és más beékelődő szövegek gyűjteménye. Ezek a miniesszék és történetecskék szerintem roppant mulatságosak – pont attól, hogy úgy tűnik, hogy a szereplő, aki előadja őket, teljesen komolyan veszi magát és azt is, amit mond.

Nemrég kaptam egy emailt a könyv írójától. Azt írta, bírja a blogomat (az angolt), és megkérdezte, nem érdekelne-e engem ez a könyve, ami most fog megjelenni. Azt mondta, a regény (vagyis inkább kisregény) egzisztencialista kérdésekkel foglalkozik, és szomorú. Mondtam, hogy persze, hogy érdekelne. Szeretem az olyan könyveket, amik egzisztencialista dolgokról szólnak, és szomorúak. Azt nem mondta előre, hogy E/2-ben írta, úgyhogy nagyon jó volt, amikor beleolvastam, és kiderült, hogy a Mastodon Farm E/2-es könyv – mert az egzisztencialista és szomorú könyveknél még jobban érdekelnek az olyanok, amik egzisztencialisták és szomorúak és E/2-ben vannak megírva. Szóval mondhatni, már az első oldal előtt elfogult voltam, az első oldal után meg még inkább az lettem. Aztán meg kiderült, hogy ez valóban jó regény.

A főszereplő egy meglehetősen ismert ember (de nem tudni, ki az, hiszen a könyvben ő a „te”, vagyis „te” vagy ő), aki egy menő New York-i lakásban lakik, könyvbemutatókra meg partikra járkál; meg autózik összevissza; meg filmsztárokkal beszél telefonon; meg szeretné kivenni a Táncos a sötétben c. filmet a kölcsönzőből, de nincs benn; meg teljesen értelmetlen, körkörös, lebutított párbeszédeket folytat egy férfival, akiről nem lehet eldönteni, hogy a lakótársa, az alkalmazottja, a szeretője, a barátja, vagy egyik sem, vagy mindez egyszerre.

Történet, az nincs. A mondatok rövidek, egyszerűek és időnként betegesen viccesek. Maguk a fejezetek is rövidek, többnyire egy-kétoldalasak. Sok fejezet mintha teljesen különálló mininovella lenne: önmagában teljes (és hiába nincs története és nincs benne „semmi”, az ürességében is teljes, és a benne lévő „semmi” néha teljesen összetöri a szívemet).

A reklámok szerint Amerikában és Angliában hatalmas sikernek örvendő regény a huszonegy éves ártatlan bölcsészlány, Ana, és a huszonhét éves, gazdag, dögös, elbűvölő cégtulajdonos, Christian Grey különös románcának története. Ana még minden téren tapasztalatlan, és mivel a klasszikus brit irodalom szerelmi történetein edzette a fantáziáját, az igazi szerelmek hidegen hagyják, hiszen a valóságban egyetlen férfi sem lehet olyan férfias, vad és izgalmas, mint mondjuk Heathcliff az Üvöltő szelekben, és egyetlen nő sem élhet át olyan szívszaggatóan tragikus véget érő szerelmet, mint amilyet mondjuk Tess átél Thomas Hardy Egy tiszta nő című regényében – márpedig a naiv Ana a lelke mélyén ilyen férfit szeretne és ilyesféle élményekre vágyik.

És aztán meg is kapja mindezt, amikor megismerkedik Christiannal, és nagyjából fél perccel azután, hogy megpillantotta a férfit, már úgy érzi, majd’ szétrobban a vágytól. A vonzalom kölcsönös, csakhogy Christian számára a romantikus szerelem szóba se jöhet, a szexuális preferenciái pedig eltérnek az átlagostól: szereti kikötözni a partnerét, szeret különféle segédeszközöket használni, és úgy egyáltalán: szereti a legváltozatosabb módokon éreztetni a dominanciáját egy kapcsolatban. A kérdés már csak az, hogy a testi-lelki szerelemre vágyó Ana megelégszik-e azzal, amit a férfi nyújtani tud (vagyis a különleges és különlegesen kielégítő szexszel) és közben bízik a csodában (vagyis abban, hogy Christian mégiscsak beleszeret), vagy pedig inkább visszamenekül a maga kis bölcsészlányos álomvilágába.

A szerzőt néhány évvel ezelőtt két napra bebörtönözték közterületen való drogfogyasztásért. Beigbeder és a társasága sérthetetlenségük biztos tudatában, józan ítélőképességüket félretéve, egy éjszakai klub előtt parkoló kocsi tetejéről szippantgatták látványosan a kokaincsíkokat – úgyhogy nehéz volt nem egyetértenem a kiérkező rendőrök véleményével, miszerint ez az egész úgy nézett ki, mintha szándékosan provokálták volna a hatóságokat. De mindegy is, hogy provokáció volt-e vagy sem, a lényeg, hogy a társaság nagy része még idejében meglépett, Beigbeder-t és egy barátját viszont elfogták és bevitték a rendőrségre, ahol az író minden komforttól megfosztva volt kénytelen eltölteni két éjszakát – és miközben fázott, éhes volt, magában dühöngött és úgy érezte, őt most éppen rettenetesen megalázzák, gondolatban elkezdte írni ezt a könyvet.

A Francia regényt, ami egyszerre szól a mai (francia) társadalom néhány elgondolkodtató és sokak életére kiható jelenségéről, merőben személyes apróságokról, valamint Beigbeder családjának történetéről és a férfi saját életéről (amikből megsejthető, hogy milyen ma egy „tipikus” francia család, és hogy milyen múltja, milyen öröksége lehet bármelyik családnak). A könyv kritikus, pimasz hangon szól például arról a drogpolitikáról, ami a Beigbeder-hez hasonló „egyszerű” felhasználókat üldözi, de a nagybani terjesztőket meg sem próbálja felkutatni. Aztán szól arról a hamis sérthetetlenségérzetről és arroganciáról, amit a (hír)név adhat az embernek és ami egy pillanat alatt semmivé válik, ha az embert bedugják egy koszos és hideg cellába és nem közlik vele, mire számíthat másnap (egyébként a történetből kiderül, az író úszott már meg valamit azért, mert ismert ember – ez esetben viszont úgy tűnik, éppen hogy rosszabbul jár amiatt, hogy híres, például egy éjszaka helyett kettőt is őrizetben kell töltenie). És szól az „átlagcsaládról”, amiben kicsiben benne van az egész társadalom és a történelem (bár Beigbeder arisztokrata-nagypolgári családi hátterét – a Michel Houellebecq által írt előszóban foglaltakkal ellentétben – én nem érzem annyira átlagosnak).