The Smashing Pumpkins: Siamese Dream
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a Smashing Pumpkins általam ismert munkásságát, ez a szó a „melankolikus” lenne. A melankólia a zenekar minden dalában megmutatkozik valamilyen formában: hol az énekes Billy Corgan szövegei törik össze a hallgató szívét költői képekkel, szépséges metaforákkal és a mindent átható nosztalgiával, elveszettség-érzéssel, boldogtalansággal vagy épp dacos-dühös szívfájdalommal; hol a félelmetesen mélyen szóló basszusgitár hangja kelt borongós érzéseket; hol a mániákus precizitással egymásra és egymás mellé rétegezett, kaotikusnak tűnő gitártémák borzongatnak meg a szépségükkel; hol pedig Billy Corgan egyedi, „tökéletlen”, felváltva fájdalmas, dühös és ártatlan énekhangja és előadásmódja felelős a szomorúságért. A melankólia itt felsorolt megjelenési formái közül persze a legtöbb dalban több is megtalálható, de még a legdühösebb, „legrockosabb” vagy épp legoptimistább Smashing Pumpkins-számban is van belőlük legalább egy – vagyis úgy tűnik, nincs a zenekarnak olyan darabja, ami ne lenne legalább egy egészen kicsit szomorú. (És nyilván nem véletlen az sem, hogy az együttes Siamese Dreamet követő grandiózus dupla lemezének éppen Mellon Collie and the Infinite Sadness lett a címe.)
Én 2009-ben, a megjelenés után tizenhat évvel hallottam először a Siamese Dreamet, a Smashing Pumpkins második albumát, amellyel a zenekar annak idején széles körben ismertté vált. Akkoriban körülbelül 35-40 percnyi sétára laktam a munkahelyemtől, és egy jó darabig mindennap elindítottam az albumot a lejátszómon munkába menet. Mindennap az elejétől kezdve hallgattam az albumot, aminek két következménye volt: egyrészt nagyon sokáig csak a nyolcadik dal, a „Geek U.S.A.” legelejéig ismertem a lemezt; másrészt pedig a korong első fele azóta is megbonthatatlan egységet képez bennem és semmiképpen sem szeretek szünetet tartani az első hét szerzemény hallgatása közben.
Én 2009-ben, a megjelenés után tizenhat évvel hallottam először a Siamese Dreamet, a Smashing Pumpkins második albumát, amellyel a zenekar annak idején széles körben ismertté vált. Akkoriban körülbelül 35-40 percnyi sétára laktam a munkahelyemtől, és egy jó darabig mindennap elindítottam az albumot a lejátszómon munkába menet. Mindennap az elejétől kezdve hallgattam az albumot, aminek két következménye volt: egyrészt nagyon sokáig csak a nyolcadik dal, a „Geek U.S.A.” legelejéig ismertem a lemezt; másrészt pedig a korong első fele azóta is megbonthatatlan egységet képez bennem és semmiképpen sem szeretek szünetet tartani az első hét szerzemény hallgatása közben.
Persze idővel eljutottam odáig, hogy a többi számot is megismerjem, és arra jutottam, hogy a Siamese Dream - számomra - tökéletes. A tizenhárom dal között egy sincs, ami csak helykitöltő lenne, és ha nem engedek az állandó késztetésnek, hogy újra és újra meghallgassam a kedvenceimet, és véletlenül sikerül folyamatosan, újrajátszások nélkül végighallgatnom a CD-t, mindig rácsodálkozom, milyen csodás íve van a lemeznek és milyen tökéletes sorrendben követik egymást a számok: az egyes darabok néhol egymásra építkeznek és erősítik egymás hatását, mind a zenében, mind pedig a szövegekben, máshol pedig ellensúlyozzák az előző/következő szerzemény – nyilván szándékos – túlzásait: vagy a túlzott ellágyulást, vagy a túlzott keménységet. A végeredmény pedig egy mindenre kiterjedő igényességgel megalkotott, sokrétű, szívbemarkoló mű, amelynek egyetlen fölösleges részlete sincs.
A Siamese Dream szerkezetével kapcsolatban érdemes megfigyelni, hogy az épp középen található „Soma” miként osztja két részre a lemezt. A „Somá”-t megelőző dalok a szövegek minden melankóliája, sötét iróniája, dühe, kegyetlensége vagy félelmetes költőisége mellett is barátságosabbak, könnyebben befogadhatóak és megfoghatóbbak – csupa dúdolnivaló, megragadó szám. Elég csak a „Today”-re gondolni, amely első hallásra mintha csupa könnyedség, optimizmus és életigenlés lenne. Ám ha jobban odafigyelünk arra, hogy mit énekel Billy Corgan, rájöhetünk, hogy a darab valójában (és persze a Smashing Pumpkinstól nem meglepő módon) igen sötét gondolatokat és érzelmeket rejt – Billy Corgan állítása szerint a „Today” egy olyan napról szól, amikor éppen öngyilkos tervek jártak a fejében.
Vagy említhetem a „Rocket”-et is, amelynek a dallama az első hallásra megragad az emberben. Ha csak a zenére vagy a videoklipre figyelünk (a klip utolsó néhány másodpercét leszámítva), úgy tűnik, hogy ez egy vidám szerzemény, amely remekül kifejezi az ifjúság kifogyhatatlan energiáját és tele van reménnyel – de a boldogság és a remény illúziója most is csak addig tart, amíg el nem kezdünk odafigyelni a szövegre, aminek a hangulata és a tartalma majdnem pontosan az ellentéte annak, amit a zene és a klip sugall. Egyébként Billy Corgan egyik legkülönösebb képessége is megfigyelhető a videóban: az, hogy az énekes képes az arcán tökéletesen ártatlan mosollyal énekelni a legsötétebb érzelmekről és a legmardosóbb kétségekről is.
Ahogy az a „Today”-ből, a „Rocket”-ből és a Siamese Dream első felének több más számából kiderül, a Smashing Pumpkins számos dalának hangzása, a szövegek tartalma és hangulata, illetve Billy Corgan előadásmódja között furcsán ironikus, sokrétű kapcsolat van: a szöveg gyakran ellentmond a zenének; az előadásmód nem mindig illik a szöveghez, viszont sokszor illik a zenéhez; ugyanakkor maguk a dalszövegek egyáltalán nem hatnak ironikusnak vagy komolytalannak attól, hogy Billy Corgan az arcán átszellemült mosollyal, látszólag a világon semmiféle gonddal nem küszködve énekli őket.
A korong első felére tehát az efféle vidámnak hangzó, dúdolgatásra késztető, ugyanakkor rengeteg sötét részletet tartalmazó kompozíciók a jellemzőbbek. Ami viszont a „Soma” után következik, az valami egészen más: ezekben a dalokban már a hangzás sem vidám – olyan összetett, súlyos és félelmetes számok ezek, amelyet átlagos, kizárólag önmagam szórakoztatására éneklő-dúdolgató zenehallgatóként soha meg sem kísérelnék magamnak énekelni, mert ezek a szerzemények vagy egyáltalán nem vagy pedig nehezen dúdolhatók (mint pl. az elképesztő, vad „Geek U.S.A.”), vagy olyan mélységesen szomorúak és személyesek, hogy már a meghallgatásukra is külön fel kell készülni (mint pl. a „Spaceboy” vagy a „Luna”) – vagy mindez egyszerre (mint pl. a „Silverfuck” vagy a „Mayonaise”).
A lemez első és második része a „Somá”-n keresztül kapcsolódik össze – mint a sziámi ikrek (és a sziámi álmok) két fele. Az első és utolsó hat dalt külön-külön hallgatva olyan, mintha a Siamese Dream két különálló (fél)album lenne, de a közepén összetalálkozik a két rész, és a „Somá”-ban a lemez összes jellemzője egyesül: melankólia, fájdalom, magány, düh – ami az érzelmeket illeti; lágyan induló, majd váratlanul agresszívre váltó, fantasztikus gitárszólót felvonultató zene; valamint poétikus és szívfájdító dalszöveg.
A korong első felére tehát az efféle vidámnak hangzó, dúdolgatásra késztető, ugyanakkor rengeteg sötét részletet tartalmazó kompozíciók a jellemzőbbek. Ami viszont a „Soma” után következik, az valami egészen más: ezekben a dalokban már a hangzás sem vidám – olyan összetett, súlyos és félelmetes számok ezek, amelyet átlagos, kizárólag önmagam szórakoztatására éneklő-dúdolgató zenehallgatóként soha meg sem kísérelnék magamnak énekelni, mert ezek a szerzemények vagy egyáltalán nem vagy pedig nehezen dúdolhatók (mint pl. az elképesztő, vad „Geek U.S.A.”), vagy olyan mélységesen szomorúak és személyesek, hogy már a meghallgatásukra is külön fel kell készülni (mint pl. a „Spaceboy” vagy a „Luna”) – vagy mindez egyszerre (mint pl. a „Silverfuck” vagy a „Mayonaise”).
A lemez első és második része a „Somá”-n keresztül kapcsolódik össze – mint a sziámi ikrek (és a sziámi álmok) két fele. Az első és utolsó hat dalt külön-külön hallgatva olyan, mintha a Siamese Dream két különálló (fél)album lenne, de a közepén összetalálkozik a két rész, és a „Somá”-ban a lemez összes jellemzője egyesül: melankólia, fájdalom, magány, düh – ami az érzelmeket illeti; lágyan induló, majd váratlanul agresszívre váltó, fantasztikus gitárszólót felvonultató zene; valamint poétikus és szívfájdító dalszöveg.
A „Soma” által összekötött két sziámiálom-fél pedig egy olyan felkavaró és rendkívül érzelemgazdag egészet alkot, ami csöppet sem avult el és ami még most is egészen lenyűgöző élményt nyújt – vagyis a Siamese Dream egyáltalán nem csupán a 90-es évek zenéje iránt nosztalgikus érzéseket tápláló zenehallgatóknak ajánlott.
