Nagyjából semmit sem tudtam e kötet válogatójáról és szerkesztőjéről – amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet és rutinból rákerestem Gertrude Gelbin nevére, semmi említésre méltót nem találtam, de persze nem is kerestem túl elszántan. Mindenesetre olvasás közben időnként elképzeltem magamnak egy, az angol és amerikai irodalomért és civilizációért feltehetően őrülten rajongó, tudálékoskodásra hajlamos nőt, ahogy 1960 körül ül valahol Berlinben, és szép gondosan, szeretettel (bár számomra nem mindig érthető szempontok alapján) összeállítja ezt az antológiát, amelyben kb. 400 év angol és amerikai irodalmából válogat. Aztán amikor befejeztem a könyvet, megint elkezdtem keresgélni, és ezúttal találtam a Google Bookson egy tanulmányt, amiből ugyan csak néhány oldal előnézet volt elérhető, de abból megtudtam, hogy a könyvet kiadó kelet-német Seven Seas Publishersnek mindenféle politikai agendái voltak, és hogy az efféle antológiákat is olyan szempontok alapján állították össze, hogy a szövegek lehetőleg passzoljanak mindenféle szocialista ideológiákhoz vagy ezek illusztrációjaként szolgáljanak. Most, hogy ezt tudom, már jobban értem, hogy Gelbin miért tett bele egyes szövegeket a könyvbe, de igazából azon kívül, hogy megdőlt a naiv kis elméletem Gelbinről mint lelkes bölcsésznőciről, más kárt nem szenvedtem, meg amúgy is, attól még, hogy ezt 50 évvel ezelőtt nagyon ideologikusnak meg nevelő vagy akármilyen célzatúnak szánták, ebben a könyvben épp elég jó szöveg van.

Vannak a könyvben regényfejezetek, versek, levelek és levélrészletek, részletek életrajzokból, önéletrajzokból, esszékből és politikai jellegű szövegekből. Vannak benne szövegek a hagyományos angol és amerikai kánon kihagyhatatlan szerzőitől (részlet a Rómeó és Júliából vagy a Waldenből, részletek Emily Brontë meg Jane Austen egy-egy művéből, élettől duzzadó-amerikai macsós vers Walt Whitmantől stb.), és vannak benne az én privát kánonomból eddig valamiért mindig kihagyott szövegek, amiket jó volt megismerni (sose gondoltam, hogy olvasok valaha olyan verset Whitmantől, ami tetszeni fog [ez nem az amerikai macsós verse volt, hanem egy másik]; és a Mark Twain önéletrajzából származó részlet elolvasásáig azt se gondoltam, hogy egyszer még érdekelni fog engem ez az író).

Chevy Stevens regényének főszereplője a sikeres ingatlanügynök, Annie, aki egy barátságos, látszólag nem különösebben veszélyes szigeten él és dolgozik. Vannak barátai, van egy szerelme, van egy imádott kutyája és egy csodás háza – nem szenved hiányt semmiben. A fiatal nő élete természetesen nem tökéletes: különösen az anyjához fűződő feszült viszonya okoz neki sok gondot, ezen kívül pedig olyan gyerekkori emlékekkel küzd, amiken nem képes túltenni magát, de mindent összevetve Annie élete nem annyira rémes. Egészen addig jól megy minden, amíg egy lassú vasárnap délután, amikor a nő már készül befejezni a munkát, felbukkan egy jó vágású férfi, mondván, hogy szeretné megnézni az éppen eladásra kínált házat. Az elsőre szimpatikusnak tűnő férfi aztán némi ingatlanos bájcsevej után elrabolja és egy mindentől távol eső, tökéletesen biztonságos házba hurcolja Annie-t – és a nő élete innentől fogva mindennapos rettegéssé változik.

A történetet a terápiára járó Annie meséli el az orvosának hónapokkal az események lezajlása után – az tehát az első oldaltól kezdve nyilvánvaló, hogy a nő végül kiszabadul az irányításmániás, betegesen értelmetlen szabályok tömkelegét felállító emberrabló (vagy ahogy a főszereplő nevezi: a Pszichó) fizikai és lelki terrorja alól. Annie megmenekülésének puszta ténye azonban cseppet sem csökkenti a történet feszültségét, és bár néhány fordulat megsejthető, az adott esemény attól még nem lesz kevésbé mellbevágó, amikor valóban megtörténik. Hiszen a puszta cselekményleírás vagy épp a szörnyűségek egymásra halmozása helyett itt arról is rengeteg szó esik, hogy a történtek milyen hatással voltak Annie lelkére és életére, és a nő kiszolgáltatottságának, félelmeinek és túlélési taktikáinak leírása még akkor is igen megrázó, ha közben tudjuk, hogy a címmel ellentétben talán mégiscsak van menekvés – rengeteg erőfeszítés, veszteség és az egész életen át gondosan ápolgatott illúziókkal való szembenézés árán.

Néha már azt hiszem, kinőttem az önfeledten sikongatós tinilányos korszakomból, de aztán mindig történik valami, ami bebizonyítja, hogy tévedtem: például elmegyek a Szigetre, és rájövök, hogy még mindig remekül tudok a Placebóra visongani – és igazából azt remélem, ez mindig így is lesz.

Bizonyos szempontból szerencse, hogy a zenekarnak három éve nem jelent meg új lemeze, mert így a koncerten nem a legújabb dalokra koncentráltak (szemben mondjuk a 2006-os szigetes koncerttel, ahol az akkor frissen megjelent Medsen volt a hangsúly, amit akkor még nem ismertem túl jól), hanem minden egyes albumról eljátszottak pár számot – és többnyire pont olyanokat, amik nekem jobban tetszenek. Alapvetően szeretem Brian Molko önsajnálós hangját és stílusát (és szerencsére a molkós nyavalygás élőben is remekül hangzik, nemcsak a lemezeken), de a balladákban néha úgy érzem, kicsit túlzás, amit művel. Úgyhogy örülök, hogy a koncerten nem erőltették a túl édeskés, lassú számokat (az a néhány, ami elhangzott, mint pl. az „I Know” éppen jó volt ahhoz, hogy a közönség megérezze a jellegzetes placebós melankóliát, de ne forduljon teljesen magába), viszont eljátszottak olyan régi, dühös-fájdalmas dalokat, mint például a „Teenage Angst” és az „Every You, Every Me” (ez utóbbit mondjuk olyan fura hangszereléssel, hogy az első pillanatban nem is ismertem fel).

A regény főszereplője és elbeszélője a sokgyerekes Hegarty családból származó Veronica. A történet elején megtudjuk, hogy Veronica bátyja, Liam öngyilkos lett, s most össze kell hozni a szanaszét szóródott családot a halotti torra. A szervezés nagy része Veronicára hárul, mivel ő állt a legközelebb Liamhez. A nő értesíti az anyjukat Liam haláláról, Angliába utazik elintézni a holttest kiadásával és hazaszállításával kapcsolatos formaságokat és úgy egyáltalán, beindítja az egész folyamatot, amelynek végén az egész népes család ott áll majd a szűk szülői házban és megemlékezik Liamről, utána pedig mindenki hazamegy és folytatja az életét. Kivéve Veronicát, akinek nem megy könnyen a testvére halálának feldolgozása.

Nem írok többet a történetről, mivel a könyvnek nincs is „valóságos” története. A regény arról az időszakról szól, ami alatt Veronica nagyjából megbirkózik a bátyja halálának tényével és újra képessé válik arra, hogy nagyjából normális módon éljen. Ezek alatt a hónapok alatt Veronica teljesen kiesik az időből és az élet rendes menetéből, egész lényét kitölti a gyász, és csak arra képes, hogy egyfolytában a múltról és a családjáról gondolkodjon, miközben a saját férjét és gyerekeit teljesen elhanyagolja. A nő gondolkodik (és mesél) a bátyjával való kapcsolatáról, a Hegarty család történetéről a nagyszülőkig visszamenőleg, és arról, hogy mi volt az a sorsdöntő, Liam életét örökre meghatározó esemény, ami a nagyszülők házában történt abban az évben, amikor Liam kilenc-, ő pedig nyolcéves volt.

A Tárgyak megtévesztően nehéz és nehezen olvasható könyv. Alig 150 oldal, és bár nincs értelme a terjedelemből bármiféle előzetes következtetést levonni, azért a mindennapi tapasztalatom azt mutatja, hogy egy 150 oldalas könyvet általában egy fél délután alatt el lehet olvasni – ezt viszont majdnem három hétbe került végigolvasnom. Részben azért, mert van a könyvben olyan szöveg (a „Kísérleti vágó” című „állítólagos” Mészöly-novella), ami olyan elképesztően, fizikai és lelki értelemben is elviselhetetlenül brutális, hogy az után egy hétig rá sem bírtam nézni a kötetre. Részben pedig azért, mert a könyv időnként roppant arrogáns, és valami furcsa módon túlságosan „okos” – nem az a fajta könyv tehát, ami könnyen utat talál a szívemhez. Viszont érdemes erőfeszítéseket tenni érte, mert ha az ember kitartó, számos igen jó szöveget találhat a könyvben. A kötetben vannak hátborzongatóan vicces novellák is, és számos posztmodern szöveg – némelyik a kreatív-játékos fajtából, némelyik pedig a mélységesen nyugtalanító és elbizonytalanító fajtából.

A Tárgyak két fő részből áll: az első, Talált tárgyak című részben talált tárgyakról és talált tárgyakat olvashatunk. Azaz (állítólag) más szerzők szövegeit (és a hozzájuk fűződő kommentárokat) találjuk itt, amelyeket az író (vagy a narrátor? – ebben a könyvben ezt a kettőt nem könnyű megkülönböztetni egymástól) mintegy véletlenül, az egyéb irodalmi jellegű tevékenységei közben talált. Ilyenek például a már említett „Kísérleti vágó” és ennek párja, a „Cím nélküli Márton-töredék”, amelyekre a szerző (megint csak: állítólag) akkor bukkant rá, amikor rövid időre magára maradt egy híres irodalomtörténész lakásában.

A legújabb körbeadós-kérdezgetős játékot Katherine Greytől és Lobótól is megkaptam – köszönet érte. Kellene magamtól is mondanom magamról tizenegy dolgot, meg tovább is kéne adnom, de ezeket a részeket kihagyom, most csak Katherine és Lobo kérdéseire válaszolok.

Katherine kérdései:

1. Ha teheted, kérlek, áruld el, miért az a blogod neve, ami?

Mindenképpen azt akartam, hogy köze legyen a névhez, amit már vagy hét éve használok a neten, és ami meg Thomas Pynchon Entrópia c. novellájához kötődik. De hogy hogyan jött pont ez a név, azt nem tudom. Aznap, amikor elkezdtem a blogot, hirtelen jött a blogolhatnék (vagyis megvolt már, de akkor mégis váratlanul tört elő), hirtelen jött a név, hirtelen jött a sablon, aztán mindhárom megmaradt.

2. Mi az első két dolog (esetleg szó), ami eszedbe jut az olvasással kapcsolatban?

Az erkélyem. (Tudom, ez csak egy dolog, de nyáron az olvasás meg az erkély megbonthatatlan egységet képez bennem.)

3. Mi volt a legfurcsább hely vagy szituáció, ahol olvastál már?

Úgy emlékszem, egyszer egy templomban (nem vallásos könyvet).

4. Általában hány könyvet olvasol egyszerre?

Regényt általában egyet, amivel párhuzamosan néha olvasok novellákat vagy non-fictiont. Nagyon néha pedig egyszerre olvasok egy regényt magyarul, és egyet angolul.