A Tárgyak megtévesztően nehéz és nehezen olvasható könyv. Alig 150 oldal, és bár nincs értelme a terjedelemből bármiféle előzetes következtetést levonni, azért a mindennapi tapasztalatom azt mutatja, hogy egy 150 oldalas könyvet általában egy fél délután alatt el lehet olvasni – ezt viszont majdnem három hétbe került végigolvasnom. Részben azért, mert van a könyvben olyan szöveg (a „Kísérleti vágó” című „állítólagos” Mészöly-novella), ami olyan elképesztően, fizikai és lelki értelemben is elviselhetetlenül brutális, hogy az után egy hétig rá sem bírtam nézni a kötetre. Részben pedig azért, mert a könyv időnként roppant arrogáns, és valami furcsa módon túlságosan „okos” – nem az a fajta könyv tehát, ami könnyen utat talál a szívemhez. Viszont érdemes erőfeszítéseket tenni érte, mert ha az ember kitartó, számos igen jó szöveget találhat a könyvben. A kötetben vannak hátborzongatóan vicces novellák is, és számos posztmodern szöveg – némelyik a kreatív-játékos fajtából, némelyik pedig a mélységesen nyugtalanító és elbizonytalanító fajtából.

A Tárgyak két fő részből áll: az első, Talált tárgyak című részben talált tárgyakról és talált tárgyakat olvashatunk. Azaz (állítólag) más szerzők szövegeit (és a hozzájuk fűződő kommentárokat) találjuk itt, amelyeket az író (vagy a narrátor? – ebben a könyvben ezt a kettőt nem könnyű megkülönböztetni egymástól) mintegy véletlenül, az egyéb irodalmi jellegű tevékenységei közben talált. Ilyenek például a már említett „Kísérleti vágó” és ennek párja, a „Cím nélküli Márton-töredék”, amelyekre a szerző (megint csak: állítólag) akkor bukkant rá, amikor rövid időre magára maradt egy híres irodalomtörténész lakásában.

A könyv második felében aztán a fikció már egy szinttel kevésbé fiktív. Azaz a szerző itt már nem tesz úgy, mintha mások írásait közölné, hanem bevallottan a saját szövegeit teszi közzé. A második rész, a Saját tárgyak írásai között olyan novellákat találunk, amelyek gyakran már a történet legelején megszűnnek történetek lenni: mielőtt még bármi is történhetne, kétségek merülnek fel a főszereplő személyével kapcsolatban (vajon tényleg az volt-e ő, aki volt, és azt az életet élte-e, ami „valójában” megtörtént vele, vagy „igazából” minden másképp volt?); vagy az „igazi” történet helyét lassan átveszi a szereplő fantáziálása; vagy egyszerűen nem lehet eldönteni, hogy a novellabeli „én” melyik szereplőnek feleltethető meg. És még amikor néha úgy tűnik, egy hagyományos történet következik, akkor is kiderül, hogy erről szó sincs. Erre rájönni pedig – részben hangulattól függően – néha igen szórakoztató, néha pedig nagyon felkavaró.

A Tárgyak egyáltalán nem rossz és mindenképpen igen érdekes könyv. Viszont túlságosan kényelmetlen, zavarba ejtő, frusztráló és nagyon nehezen szerethető könyv – nekem nem is sikerült megszeretnem. Viszont akit egy kicsit is érdekel a kortárs magyar posztmodern irodalom, annak érdemes elolvasnia – lehetőleg szépen, lassan.