A mexikói író sötét hangulatú, viszont roppant szórakoztató stílusú regényének elbeszélője a tizenegy éves Tocstli, akiről rengeteg ember (vagyis a fiú tizenhárom vagy tizennégy ismerőse közül négy) azt gondolja, hogy koraérett. Tocstli érettsége leginkább abban nyilvánul meg, hogy gond nélkül használ olyasféle „felnőttszavakat”, mint például a „fellengzős”, sok (azaz minimum három) szamurájfilm szövegét tudja kívülről, beható ismeretekkel rendelkezik arról, hogy hány darab, adott testrészre irányított lövésre vagy szúrásra van szükség ahhoz, hogy az ember megöljön valakit, illetve tisztában van vele, hogy milyen előnyei vannak a guillotine-nak mondjuk a macsetével szemben.
 
Az, hogy Tocstli ilyen pontos ismeretekkel rendelkezik minderről, annak köszönhető, hogy a fiú egy mexikói kokainbáró gyereke, és a külvilágtól elzárva, egy erődítményszerű palotában él a feltehetően jó okkal paranoiás apjával, Jolkauttal, akitől akarva-akaratlan sok mindent megtanul arról, hogy mi zajlik az alvilágban. De nem arról van szó, hogy Jolkaut már Tocstli zsenge gyerekkorában elkezdte a fiú maffiózóvá nevelését – ellenkezőleg, a férfi a maga furcsa, felemás módján igyekszik megvédeni a fiát és takargatni előle a drogkereskedelem valóságát: arról ugyan részletes elméleti képzést tart a fiúnak, hogy hogyan kell hatékonyan embert ölni, viszont megpróbálja gondosan eltitkolni a saját üzelmeit vagy az olyan apróságokat, mint hogy a palota egyik szobája kizárólag a fegyvereknek van fenntartva.

(A poszt kicsit spoileres.)

Úgy tűnik, mióta léteznek kertvárosok, az emberek azóta akarnak menekülni belőlük. Az 1955-ben (tehát épp az egyre gyorsabb amerikai kertvárosiasodás idején) játszódó regény főszereplői, Frank és April Wheeler is így vannak ezzel: a connecticuti városkából a New York-i munkahelyére ingázó fiatal férj és az otthon nem túl lelkesen és nem túl tehetségesen családanyásdit és háziasszonyosdit játszó feleség nagyon nem érzik jól magukat az életükben, és titokban meg vannak győződve arról, hogy ők többre hivatottak annál, mint hogy a valószerűtlenül zöld fű és a pasztellszínű, bűbájos házikók között, a Yates által egy helyen „játékvilágnak” nevezett kertvárosban éljék le az életüket.

Ezért aztán amikor Aprilnek egy nap az az ötlete támad, hogy számolják fel az életüket és költözzenek családostól Párizsba, Frank némi akadékoskodás után belemegy a dologba. A tervek szerint April majd dolgozni fog, és miközben eltartja a családot, Franknek végre lesz ideje kitalálni, hogy mi az, amire valóban született, és amint ezt kitalálta, elkezdheti megvalósítani önmagát. (Ez fontos, merthogy a Wheeler házaspár egyik nagy közös fikciója/hazugsága az, hogy Frank valami különös tehetség birtokosa, amelyet pusztán azért nem tudott kibontakoztatni, mert annak idején túl hamar jött a gyerek, s ezért a felelősségteljes férj kénytelen volt elvállalni egy dögunalmas, de legalább jól fizető munkát a családja érdekében.) De aztán persze semmi sem úgy alakul, ahogy azt a házaspár (vagyis leginkább a most-azonnal-muszáj-valamit-csinálnom-különben-elrohadok állapotában lévő April) eltervezte.

Tom Sharpe regényének főszereplője, Henry Wilt harmincvalahány éves, „átlagos” bölcsész. Wilt egy főiskolai előkészítőben tanít, de nem elég törtető, úgyhogy hiába dolgozik jól több mint tíz éve, még mindig csak „másodosztályú” tanerőnek számít, akinek a szépreményű jövőbeli főiskolások tanítása helyett be kell érnie azzal, hogy olyan hentes-, kőműves- és nyomdásztanoncoknak próbálja megmutatni az irodalom szépségeit, akik a kötelező „humán napos” tanulmányaikat a főiskolai babérokra törő intézményben folytatják. A remek karrier mellett Wiltnek van egy felesége is, Eva, aki nem tartozik a szelídebb elemi csapások közé. A nő állandó terror alatt tartja a férjét, szabadidejében pedig az egyszerű sablon-álmait próbálja valóra váltani oly módon, hogy nagyjából minden héten másféle önismereti vagy ezoterikus vagy kreatív kurzusra iratkozik be.

Wilt magányos óráiban arról ábrándozik, hogy milyen jó lenne, ha Eva eltűnne a színről, és még azon is elmereng, hogy milyen módon tehetné el a feleségét láb alól. Aztán Eva egy nap megismerkedik egy lehengerlő, emancipált, felszabadult amerikai nővel, aki mindenki mást is fel akar szabadítani (akár tetszik az illetőnek, akár nem) és aki azonmód elkezdi teletömni Eva fejét vérfeminista tanokkal, érthetetlen kifejezésekkel meg a szexről szóló elméletekkel. Aztán Eva eltűnik, Wiltet pedig meggyanúsítják azzal, hogy meggyilkolta a nőt.

Számomra mindig roppant izgalmas olyasvalakiről olvasni, akinek van egy mániája, aminek a kedvéért mindent hajlandó feladni. Az pedig különösen izgalmas, ha az illető maga sem tudja előre, mi lesz az, ami annyira megmozgatja, hogy képes miatta mindent felrúgni maga körül, és ezért őt magát is meglepetésként éri a saját megszállottsága.

A Finomhangolás főszereplője, a hegedűművésznő Eva Tyne is ilyesféle karakter. A történet elején Eva karrierje épp kezd beindulni: a lány nagy sikerrel debütál szólóhegedűsként, és sejthető, hogy hamarosan a világ összes nagy koncertterme megnyílik majd előtte. Eva szorgalmas és tehetséges zenész, és bár kicsit zűrös és öntörvényű életet él, azért első pillantásra nem tűnik különösebben szenvedélyesnek vagy megszállottnak. De aztán elkezdenek rosszra fordulni a dolgok: a lány kórházba kerül, majd együtt tölti az éjszakát egy vonzó idegennel, Daniellel, ennek következtében pedig szakít a barátjával. Nem sokkal később egy kocsmában megismerkedik a gyanús külsejű, rámenős Alexanderrel, aki megvételre ajánl neki egy hegedűt, ami állítólag eredeti Stradivari. Eva minden óvatosságot feledve elmegy a férfi lepusztult lakására, ahol kipróbálja a hangszert – és az első percben a rabjává válik. A lány mérlegel és vívódik, de aztán az összes kétségét és kérdését (honnan származik a hegedű? vajon eredeti-e? hogyan szerzek rá elég pénzt? és mi van, ha lopott?) félresöpörve elhatározza, hogy megszerzi a hegedűt – de a helyzet csak az után válik igazán bonyolulttá, hogy már a kezében tudhatja a hangszert.