Számomra mindig roppant izgalmas olyasvalakiről olvasni, akinek van egy mániája, aminek a kedvéért mindent hajlandó feladni. Az pedig különösen izgalmas, ha az illető maga sem tudja előre, mi lesz az, ami annyira megmozgatja, hogy képes miatta mindent felrúgni maga körül, és ezért őt magát is meglepetésként éri a saját megszállottsága.

A Finomhangolás főszereplője, a hegedűművésznő Eva Tyne is ilyesféle karakter. A történet elején Eva karrierje épp kezd beindulni: a lány nagy sikerrel debütál szólóhegedűsként, és sejthető, hogy hamarosan a világ összes nagy koncertterme megnyílik majd előtte. Eva szorgalmas és tehetséges zenész, és bár kicsit zűrös és öntörvényű életet él, azért első pillantásra nem tűnik különösebben szenvedélyesnek vagy megszállottnak. De aztán elkezdenek rosszra fordulni a dolgok: a lány kórházba kerül, majd együtt tölti az éjszakát egy vonzó idegennel, Daniellel, ennek következtében pedig szakít a barátjával. Nem sokkal később egy kocsmában megismerkedik a gyanús külsejű, rámenős Alexanderrel, aki megvételre ajánl neki egy hegedűt, ami állítólag eredeti Stradivari. Eva minden óvatosságot feledve elmegy a férfi lepusztult lakására, ahol kipróbálja a hangszert – és az első percben a rabjává válik. A lány mérlegel és vívódik, de aztán az összes kétségét és kérdését (honnan származik a hegedű? vajon eredeti-e? hogyan szerzek rá elég pénzt? és mi van, ha lopott?) félresöpörve elhatározza, hogy megszerzi a hegedűt – de a helyzet csak az után válik igazán bonyolulttá, hogy már a kezében tudhatja a hangszert.

Kilroy számos sablonkarakterrel és –szituációval tömi tele a könyvét, és rengeteg olyan utalást elejt, amelyek aztán nem vezetnek sehova. Ami a sablonszereplőket illeti, említhetem Alexandert, az ismeretlen eredetű tárgyakkal seftelő, veszélyesnek tűnő orosz (vagy csecsen?) emigránst (bűnözőt?); Eva korábbi barátját, az érzékeny, finom lelkű Kryštofot; vagy a bárban megismert, egzotikus külsejű, vadító latin szépfiút, Danielt, akinek a nagy adag önhittségen kívül látszólag semmi sincs a fejében – egyikükben sincs semmi egyedi, mindegyikük csak egy-egy típus tökéletes megtestesítője. Mint ahogy az is meglehetősen tipikus fordulat, hogy kiderül, Eva főleg a fájó emlékei (az apja eltűnése és az anyjához fűződő feszült viszonya) miatt fordult a művészet felé.

Ez a rengeteg klisé akár zavaró is lehetne, de nem az. Mert annak ellenére, hogy Kilroy szinte kizárólag sablonelemekkel dolgozik, van két dolog a könyvben, ami csöppet sem sablonos: Eva és maga a hegedű. Az írónő olyan izgalmasan, szépen és sokszor egészen hátborzongató (nekem konkrétan enyhébb rémálmot okozó) módon mutatja be e két szereplő viszonyát, Eva rajongását a hegedűje iránt, valamint a lány és a hangszer egymássá lényegülését, hogy ez bőven kárpótol azért, hogy a mellékszereplők a legkevésbé sem érdekesek vagy hogy számos megkezdett és egy-egy pillanatig fontosnak tűnő történetszál végül nem vezet sehová.

Eva meglehetősen száraz humorú és nem teljesen megbízható elbeszélő – gyakran elrejti a mondandója lényegét vagy eltereli a figyelmet róla, ezért aztán bizonyos események jelentése és jelentősége csak jóval később világosodik meg az olvasó előtt. Ez egyrészt nagyon izgalmassá, szinte letehetetlenné teszi a könyvet. Másrészt pedig Eva megbízhatatlan elbeszélésmódja a hegedűjéhez való ragaszkodását is jelzi: a lány folyton attól fél, hogy elszakítják a hangszertől, s azzal, hogy ő sem árul el róla mindent az olvasónak, mintha megpróbálná még inkább kisajátítani szenvedélye tárgyát.

A hegedű maga pedig igazi enigmatikus varázstárgyként áll a történet középpontjában, olyan tárgyként, ami nem megismerhető, és mindenkinek mást jelent: a hangszer megvásárlásába befektető Daniel számára csak jó üzlet; a hangszerjavítók szövetségéből ismeretlen okból kivetett hegedűkészítő mester számára értékes remekmű; a hegedű állítólagos eredeti tulajdonosai pedig a jogos örökséget és a családjuk múltját látják benne. Eva számára a hegedű mindez együtt, és még sokkal több is – olyan tárgy, olyan szenvedély, amely ugyanúgy birtokba veszi őt, mint amennyire ő próbálja birtokba venni a hegedűt. A történet végére érve aztán mindenki eldöntheti magának, ki vagy mi birtokolja jobban a másikat, s hogy érdemes volt-e Evának minden mást feladnia a „varázshegedű” kedvéért.