Theodore Dreiser: Carrie drágám - Sister Carrie

Nem tudom pontosan, miért kedvelem Dreisert, hiszen az ő nehézkessége, a néha rettentően idegesítő, dagályos stílusú és didaktikus prédikációi a világ korruptságáról, meg a műveiben megnyilvánuló végletesen determinisztikus világnézet csupa olyasmi, amit nem szoktam szeretni egy könyvben – egyrészt mert nem szeretem, ha ennyire direkt módon tanítanak engem, másrészt meg mert utálom azt a gondolatot, hogy elég egyvalamit elcseszni ahhoz, hogy onnantól már minden örökre el legyen cseszve. (Persze attól, hogy utálom, még biztos vannak esetek, amikor ez így van, de ez most mindegy.) Ennek ellenére mégis szeretem Dreiser mindkét könyvét, amit olvastam: az Amerikai tragédiát eddig kb. három-négyszer olvastam, és a főszereplő „eleve elrendelt” sorsa és a nála hatalmasabb erőkkel meg a saját vágyaival szembeni tehetetlensége minden alkalommal összetöri a szívemet; a Carrie drágámat pedig most olvastam másodszor, és most is tetszett. (A poszt kicsit spoileres.)

A történet hősnője a naiv, csinos, pénzről és csillogásról ábrándozó vidéki lány, Carrie, aki tizennyolc évesen, pár dollárral a zsebében érkezik Chicagóba. Carrie a már családos, szűkös körülmények között élő nővéréhez költözik, és a terv az, hogy keres valami munkát, amiből hétről hétre elélhet, amíg „valami lesz”. A lány végül csak egy nagyon rosszul fizető munkát talál, de azt is hamar elveszíti, és mivel a nővére és annak férje nem akarják ingyen maguknál tartani, Carrie előtt két lehetőség áll: vagy hazatér a wisconsini kisvárosba, ahonnan érkezett, vagy pedig a saját lábára áll (ami persze pont hogy nem a saját lába lesz). Carrie túl makacs és túlságosan vágyik a szépségre és a pénzre ahhoz, hogy szégyenszemre hazamenjen, úgyhogy némi kis lelki válság után összeáll egy utazó ügynökként dolgozó férfival, akivel még a Chicagóba tartó vonaton ismerkedett meg, s aki örömmel megadja neki az összes szép ruhát meg csecsebecsét, amire csak a lány kicsi szíve vágyik.

Ez egyébként még csak a kezdet, de a továbbiakba már nem megyek bele, mert a lényeg ebben is benne van: Carrie ezzel az egy döntéssel „természetesen” végleg kikerül a tisztességes nők köréből (olyannyira távol kerül ettől a világtól, hogy a dolgos, takarékos, becsületes nővéréről és annak családjáról, akik a „rendes emberek” mintaképei, a továbbiakban egy sort sem olvashatunk), viszont nem tisztességes nőként valamivel több mód nyílik arra, hogy valaki felemelkedjen, és Carrie ezt meg is próbálja.

Az a jó Dreiserben, hogy bár rengeteget moralizál úgy általánosságban, a saját konkrét szereplőit illetően mindig nyitva hagy néhány kérdést és nem mondja meg, hogy amit Carrie csinál, az jó-e vagy rossz. Úgyhogy a regényt lehet olvasni tanmeseként is, amely arról szól, hogy hogyan rontja meg a nagyváros a naiv vidéki lányka lelkét, de lehet olvasni igazi amerikai sikertörténetként is, amelyben a self-made woman mindenféle áldozatokat hozva végül eléri, amire vágyik – bár amikor eléri a célját, kiderül, hogy a nagy siker meg gazdagság sem olyan jó közelről, mint ahogy akkor gondolta, amikor még csak ábrándozott róla. És ugyanígy, Carrie-t is tekinthetem számító, törtető és önző nőnek, aki csak másokra támaszkodva tud élni, de amint adódik egy jobbnak tűnő támasz, lelkiismeret-furdalás nélkül elhagyja az előzőt, de tekinthetem valóban kedves, érzelmes, naiv lánynak is, akinek a sok nehézség után végül szerencséje lett – bár persze lehet, hogy Dreisernél a szerencse sem szerencse, hanem annak is úgy kellett lennie.

Mondom, engem nagyon zavar ez a dreiseri determinizmus (ami amúgy számos kortársára is jellemző volt, pl. Edith Wharton és Frank Norris könyveiből is csak úgy árad az eleve elrendeltség meg a „mindenkinek csak egy dobása van – vagy még annyi se” érzése), viszont azokat a viszonyokat látva, amik között a szereplői élnek, nem lep meg, hogy valaki kétségbeesett vagy a közvélemény által elítélt lépésekhez folyamodik, sokszor még csak nem is a siker, hanem csak úgy egyszerűen az életben maradás érdekében. Elég pl. arra gondolni, hogy a chicagói munkahelyén Carrie heti négy és fél dollárt keresett – amiből négyet oda kellett adnia a nővérének a szállásért és ellátásért cserébe.

Egyébként a pénztelenséghez és az alternatív pénzszerzési módokhoz kapcsolódó erkölcsi kérdések mellett érdemes figyelni a regény szociografikus oldalára is. Engem úgy nagyjából minden érdekel, ami amerikai vagy Amerikával kapcsolatos, de az 1890-es és 1900-as évek időszaka meg különösen érdekes számomra, és örülök, hogy Dreiser vette a fáradságot és részletes portrékat rajzolt az akkori idők nagyvárosairól (konkrétan Chicagóról és New Yorkról), az ott élő emberekről, a divatokról, a társadalmi különbségekről és sok minden egyébről. Persze a hosszadalmas leírások eléggé lelassítják a cselekményt, de nem bánom, mert olyan dolgok is kiderülnek belőlük, amik vagy nincsenek benne a történelemkönyvekben (mint pl. az, hogy milyen öltözetet viselt egy tipikus, jól menő utazó ügynök az 1890-es években), vagy ha benne is vannak, így, fiktív formában számomra „valóságosabbak” (pl. biztosan sok helyen elolvasható, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben voltak a gyári munkások abban az időszakban, de konkrétan azt olvasni, hogy mondjuk Carrie három nap betegség után már nem ment vissza a gyárba, mert úgyis tudta, hogy időközben betöltötték a helyét, nekem sokkal többet mond az akkori viszonyokról, mint ami a történelemkönyvből kiderül).

Úgyhogy végül is azt hiszem, az ilyesféle részletek meg úgy általában a zseniális korszakábrázolás miatt kedvelem még mindig Dreisert – viszont a stílusa meg a pesszimizmusa egyre jobban zavar.