Tom Sharpe regényének főszereplője, Henry Wilt harmincvalahány éves, „átlagos” bölcsész. Wilt egy főiskolai előkészítőben tanít, de nem elég törtető, úgyhogy hiába dolgozik jól több mint tíz éve, még mindig csak „másodosztályú” tanerőnek számít, akinek a szépreményű jövőbeli főiskolások tanítása helyett be kell érnie azzal, hogy olyan hentes-, kőműves- és nyomdásztanoncoknak próbálja megmutatni az irodalom szépségeit, akik a kötelező „humán napos” tanulmányaikat a főiskolai babérokra törő intézményben folytatják. A remek karrier mellett Wiltnek van egy felesége is, Eva, aki nem tartozik a szelídebb elemi csapások közé. A nő állandó terror alatt tartja a férjét, szabadidejében pedig az egyszerű sablon-álmait próbálja valóra váltani oly módon, hogy nagyjából minden héten másféle önismereti vagy ezoterikus vagy kreatív kurzusra iratkozik be.

Wilt magányos óráiban arról ábrándozik, hogy milyen jó lenne, ha Eva eltűnne a színről, és még azon is elmereng, hogy milyen módon tehetné el a feleségét láb alól. Aztán Eva egy nap megismerkedik egy lehengerlő, emancipált, felszabadult amerikai nővel, aki mindenki mást is fel akar szabadítani (akár tetszik az illetőnek, akár nem) és aki azonmód elkezdi teletömni Eva fejét vérfeminista tanokkal, érthetetlen kifejezésekkel meg a szexről szóló elméletekkel. Aztán Eva eltűnik, Wiltet pedig meggyanúsítják azzal, hogy meggyilkolta a nőt.

Ez alapján a regény lehetne akár valami rettentő keserű történet is, vagy krimi, vagy családi dráma, vagy sok minden más. De a Wilt ezek közül egyik sem, hanem egy nagyon vicces, nagyon abszurd szatíra, amiben a karikatúraszerűen eltúlzott karakterek folyton hihetetlen helyzetekbe keverednek. És bár van ebben a könyvben jó sok társadalomkritika (vagy legalábbis egy sok apróságból kirajzolódó, számomra nagyon pontosnak tűnő kép a 70-es évekbeli Anglia társadalmi, intellektuális és szexuális viszonyairól), emellett akár el is lehet menni, ha valaki el szeretne menni mellette, a könyv enélkül is szórakoztató.

Engem mondjuk véletlenül érdekelnek az angol viszonyok meg a nagyon angol apróságok (pl. mióta egyszer valaki azt mondta, hogy az angol irodalomban vészhelyzet esetén először mindenki főz egy teát, azóta direkt figyelek erre, és tényleg alig találkozom olyan angol regénnyel, amiben ne szerepelne ilyen jelenet), úgyhogy nagyon élveztem a könyv társadalomábrázoló-társadalomkritikus oldalát is. Olyan nagyon angol dolgokra gondolok például, mint a „közmondásos” angol visszafogottság, megbízhatóság és jó modor vagy a szexualitás elfojtása, amelyek elég hangsúlyosan jelen vannak pl. a főszereplő karakterében (és furcsa ez, mert bár Wilt első ránézésre tipikus 20. századi antihős, a végén mégis sok mindenben ő győzedelmeskedik, vagyis a látszólag lúzer, gátlásos, élhetetlen, semmirevaló alak felülkerekedik a sok nagyhangú, arrogáns, okoskodó vagy hivalkodó szexualitású figura fölött – hogy ebben van-e tanulság, azt nem tudom).

Aztán nagyon érdekes a regényben megjelenő bölcsész-kérdés is. Mint mondtam, Henry Wilt is bölcsész, de az a fajta, akinek a fenenagy bölcsészkedés leginkább arra jó, hogy megkeserítse vele a saját életét. Wilt ugyanis nem olyan gyakorlatias gondolkodású, mint sok más tanár, akivel együtt dolgozik, ő nem tudja pusztán áruként felfogni a tudást – ezért sem jut előre, hiába tudja róla mindenki, hogy tehetséges és jó tanár. Viszont Wilt nem is olyan lila-művészkedős, gyakorlatiatlan alak, mint a könyv egynémely szereplője, akik minden mondatukba legalább három latin szót csempésznek s akik annyira el vannak ájulva a saját okosságuktól, hogy az végtelenül ellenszenvessé teszi őket. Ő középen van, látja mindkét véglet rossz oldalát, de attól még nem jobb neki. (Sőt, az a gyanúm, hogy pont az ilyeneknek a legrosszabb, akik nem tudnak se önfeledten hülyék-elszálltak lenni, se pedig elég ravaszak lenni ahhoz, hogy előrejussanak az „igazi” világban.)

Mindez persze elég szomorú, ha jobban elgondolkodom rajta, de az író eléggé humoros ahhoz, hogy ne lehessen/kelljen nagyon elgondolkodni vagy halálosan komolyan venni a szereplők sorsát. Mellesleg a könyv humora is nagyon angol és nagyon abszurd. Az a fajta könyv ez, ami közben szinte végig mosolygok, és aztán időnként váratlanul annyira összesűrűsödik az abszurditás, hogy hangosan felnevetek. Szóval szórakoztató.

(Egyébként két könyv jutott eszembe olvasás közben. Nem tudom megfogni, hogy miért, de ez a regény engem erősen emlékeztet John Barth Az út vége, illetve Anthony Burgess Egy tenyér ha csattan c. könyveire.)