Könyv, egó, entrópia

2012.júl.06.
Írta: entropic 2 komment

John Updike: Apám könnyei és más elbeszélések - My Father's Tears and Other Stories

apámkönnyei.jpgJohn Updike fő témái az amerikai kertvárosokban lakó, kényelmesen élő középosztálybeli (házas- és/vagy szerelmes)párok bonyolult érzelmi és szexuális élete, illetve az, hogy ezek a párok hogyan játszmáznak folyton egymással. Az általam ismert Updike-regények szereplői általában fiatal, harmincas-negyvenes férfiak és nők, akik a munka és a gyereknevelés mellett temérdek szabadidővel rendelkeznek, és leginkább a házastársuk sorozatos megcsalásával próbálják feldobni az unalmas életüket.

A jelen kötetben olvasható elbeszélésekből – melyek nagy részét Updike idősen, már a 2000-es években írta – többek között az is kiderül, mi lett a kertvárosi hűtlenkedőkből harminc-negyven évvel később. Számos történet főszereplői ugyanis hetven-nyolcvanéves emberek, akik már tudatosan búcsúznak az életüktől, és a történetek során még egyszer újraélik életük valamelyik nagy pillanatát vagy éppen olyan gondolatokat és vágyakat fogalmaznak meg, amelyeket harminc évvel korábban bizonyára megpróbáltak volna valóra váltani, de mostanra már megelégszenek az ábrándozással.

Tovább

Jennifer Egan: The Keep

keep.jpg

A Keep gótikus rémregény posztmodern-cseles módra. Bár a posztmodern-cselesség elsőre nem szembetűnő, mert a történet úgy kezdődik, mint egy átlagos regény: van egy „hagyományos”, E/3-as elbeszélő, aki elkezd mesélni egy történetet. A történet főszereplője Danny, a semmirevaló, internetfüggő, gótikus cuccokat hordó New York-i férfi, akinek bizonyos nem részletezett okok miatt sürgősen távoznia kell a városból, ezért kap az alkalmon, amikor rég nem látott unokatestvére, Howie felajánlja neki, hogy utazzon el hozzá egy meg nem nevezett kelet-európai országba, ahol ő éppen egy rejtélyes várkastélyt renovál.

Ez elsőre jó ötletnek tűnik, de aztán a kastély jóval barátságtalanabb és ijesztőbb helynek bizonyul a vártnál: lakik például benne egy vénséges, talán őrült bárónő, akit nem lehet eltávolítani a tornyából; van egy medence, amibe a hagyomány szerint sok évtizeddel korábban belefulladt egy ikerpár; van bonyolult alagútrendszer, ahol örökre el lehet veszni; stb. És az sem oldja a feszültséget, hogy Dannynek eszébe jut: Howie talán azért hívta a kastélyba, mert itt akar bosszút állni rajta azért, amit még tizenévesen követett el ellene. Úgyhogy Danny hamarosan inkább a menekülés mellett dönt, de a kastélyból nincs kiút és nincs biztos mód arra sem, hogy az ember kapcsolatot teremtsen a külvilággal. (Ez utóbbi egyébként különösen nagy csapás a netfüggő, állandó elérhetőség-kényszeres Danny számára – viszont semmi misztikus nincs benne, Howie ugyanis szándékosan száműzi a modern technikát a kastélyból, mondván, hogy az embernek itt a képzelőerejére kell hagyatkoznia, nem pedig az agyát elcsökevényesítő eszközökre.)

Tovább

Jonathan Safran Foer: Minden vilángol - Everything is Illuminated

Meglepődtem, hogy ez a könyv ennyire jó. Tavaly olvastam Foer második, ennél szerintem híresebb regényét, a Rém hangosan és irtó közel címűt, ami jó volt, de az előzetes várakozásaimmal ellentétben számomra nem bizonyult világmegváltónak vagy katartikusnak. A Minden vilángollal kapcsolatban nem voltak efféle (vagy bármiféle) elvárásaim, egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, úgyhogy eléggé meglepett, hogy mennyi mindenféle érzelmet váltott ki belőlem a könyv, és hogy olvasás közben a legváratlanabb helyeken kezdtem el bőgni vagy nevetni. (Foer amúgy rettentő szentimentális. De nem baj, én is az vagyok.)

A Minden vilángol arról szól, hogy van egy amerikai író, Jonathan Safran Foer, aki Ukrajnába utazik, hogy egy idegenvezető-fordító (Alex) és egy sofőr (Alex nagyapja) segítségével megpróbálja megkeresni azt a nőt, akinek a családja a II. világháborúban elbújtatta a nagyapját a nácik elől. Az út persze nem egészen a tervek szerint sikerül, de azért mind az író, mind pedig Alex és az ő nagyapja felfedeznek néhány titkot a múltból.

A történet három szálon fut: az úti kalandokat Alex írja meg a maga tökéletlen angolságával; az író egészen a 18. századig visszanyúló regényt ír a családja történetéről, s a regény részleteit aztán elküldi Alexnek; illetve Alex leveleket ír az írónak, amelyekben beszámol a saját életéről, véleményezi a legújabb regényrészletet, és leírja, hogy mit változtatott a saját szövegén az író visszajelzései alapján (amiket mi nem olvashatunk). Számomra ez első ránézésre kicsit túlbonyolítottnak meg okoskodós-posztmodernnek tűnt, de amikor elkezdtem olvasni, követhetővé váltak a dolgok, és kiderült, hogy a könyv nem okoskodós-posztmodern, hanem szerethető-posztmodern.

Tovább

Claudio Magris: Kisvilágok

Időnként hajlamos vagyok azt képzelni, az élet mindig máshol zajlik, mint ahol én éppen vagyok, és hogy más vidékek, más városok, vagy akár csak más városrészek több titkot, több érdekességet, több történetet rejtenek, mint a saját közvetlen környezetem. Ez a fajta gondolkodás persze állandó mehetnéket és nyughatatlanságot szül, pedig talán egyszerűbb lenne azzal kezdenem a kalandozást, hogy először a saját vidékemen nézek szét, mert kiderülhet, hogy ott is épp annyi élet, románc vagy izgalom lapul, mint bárhol máshol.

Claudio Magris mindenesetre ezt teszi a Kisvilágokban – otthon kezdi a világ felfedezését. A trieszti író saját szülővárosát, illetve a környező vidékeket helyezi a könyve középpontjába. Az esszéregény minden fejezete más vidékről, városrészről vagy éppen egy parkról vagy kávéházról szól – tehát nem „nagy” és első ránézésre nem is feltétlenül izgalmas kisvilágokról. De aztán minden egyes helyszínről kiderül, hogy tulajdonképpen az a világ közepe, és ha valaki mondjuk a trieszti San Marco kávéházban vagy a dél-tiroli Antholz Mittertalban élné le az egész életét, akkor sem kellene úgy éreznie, hogy bármi fontosból kimaradt.
Tovább

Kjell Askildsen: Úgy, mint azelőtt

Kjell Askildsen második magyarul megjelent kötetét olvasva ismét megbizonyosodtam arról, ami már a Thesszaloniki kutyák című könyvét olvasva is egyértelmű volt: a norvég író a végletesen minimalista, minden mellébeszéléstől és „fölösleges” információtól mentes novellák mestere. Askildsen nem foglalkozik sem a helyszín, sem a háttér, sem az alakok részletes bemutatásával, sőt gyakran még azzal sem, hogy „igazi” történetet írjon. Ehelyett minden novellában rögtön a szereplők elfojtott indulatokkal teli, bonyolult érzelmi életének közepébe dobja az olvasót. A (nem-)cselekmény során aztán néha kirobbannak az indulatok, néha pedig nem, s utána a dolgok vagy úgy maradnak, mint azelőtt, vagy pedig végleg megváltoznak. Ám egyik verzió sem jobb a másiknál – szinte mindegy, hogy felbomlik-e az adott családi, szerelmi vagy baráti kapcsolat vagy nem, a szereplők mindenképpen idegenek maradnak egymás számára – és gyakran még önmaguk számára is. És bár ebben a válogatáskötetben boldog(nak tetsző) szerelmi történetek éppúgy helyet kaptak, mint fájdalmas, a múlt emlékeitől terhes szülő-gyerek találkozások leírásai, vagy éppen bonyolult családi viszonyokat és titkos kapcsolatokat sejtető, roppant feszült hangulatú írások, ez a megmásíthatatlan, örökös idegenségérzet minden történet közös jellemzője.

Csak egy példát említenék: a „Szalmakalap” című novella nyitójelenetében a feleség épp egy könyvet olvas, majd hirtelen minden előzmény nélkül megjegyzi a férjének, hogy a legközelebbi nyaralás alatt majd megveszi azt a szalmakalapot, amit az előző nyáron otthagyott az árusnál. A férj megpróbál rájönni, miről juthatott ez a gondolat a felesége eszébe, és még a könyvébe is beleolvas, hátha az alapján ki tudja találni a nő asszociációinak menetét – de természetesen nem jár sikerrel. És ez még csak nem is a novella fő konfliktusa, csak egy apróság, de már ennyiből is sejthető a lényeg: hiába gondolja a férj, hogy ismeri a feleségét, rá kell jönnie, hogy még a hozzá (elméletileg) legközelebb álló ember fejében is rengeteg különös, személyes (és talán megoszthatatlan) tapasztalatokból vagy furcsa képzettársításokból fakadó gondolat rejlik, és emiatt soha nem jelentheti ki biztosan, hogy valóban tudja, ki az a nő, akivel együtt él, azt pedig végképp nem mondhatja, hogy ismeri a felesége minden gondolatát. Ezzel a felismeréssel szembesülni pedig meglehetősen ijesztő élmény.
Tovább

David Leavitt: Arkansas

Ez a könyv a hátsó borító szerint olyan „melegirodalom”, aminek a besorolásából nyugodtan elhagyható a „meleg” szó – s ez végül is igaz, viszont egy röpke eszmecsere során poggi felvetette, hogy ha a szó elhagyható, akkor tulajdonképpen minek mondani egyáltalán. Érdekes kérdés.

A lényegre térve, a könyv három hosszabb novellát tartalmaz, mindhárom elég különböző, úgyhogy érdemes (meg egyszerűbb) külön beszélni róluk. Az első novella, a Fizetés természetben egy éppen nem-író íróról szól, aki átmenetileg visszaköltözött Los Angelesbe a családjához, hogy nyugodt körülmények között csinálhasson úgy, mintha dolgozna. A férfi azzal tölti a napjait, hogy úgy tesz, mintha a könyvtárban kutatna a következő könyvével kapcsolatban, valamint pornómagazinokat olvasgat egy könyvesboltban. Az író egyébként elég művelt, és tényleg jól tud írni, ráadásul a barátja épp messze van, ezért amikor egy egyetemista fiú felveti neki az ötletet, hogy írja meg a szemináriumi dolgozatát némi szexuális ellenszolgáltatásért cserébe, az író hamar igent mond, és az első alkalom után aztán más megrendelői is akadnak.
Tovább

Sam Mendes: Amerikai szépség - American Beauty

Az Amerikai szépség attól fogva a kedvenc filmem, hogy először láttam 2000-ben. Az elmúlt 12 évben legalább huszonötször láttam már – az évi „rendes” egy vagy két újranézés mellett akkor is mindig ezt a filmet veszem elő, amikor különösen rosszul érzem magam. Nem mintha az Amerikai szépség valami kedves, ártatlan-ártalmatlan kis feelgood-filmecske lenne: ellenkezőleg, ez egy ellentmondásokban és ironikus részletekben rendkívül gazdag alkotás, amelyben a feelgood-elemek és a szereplők (mégoly sikeres) élet-megváltoztatásai kísérletei is folyamatosan megkérdőjeleződnek – de mindettől függetlenül engem mindig boldoggá tesz ez a film. (Ez a poszt nem filmajánló, hanem egy olyan írás, ami az Amerikai szépséggel kapcsolatban érzett végtelen ámulatom és a mindent-megmagyarázási mániám keverékéből született, és spoilereket is tartalmaz.)

A történet hőse a negyvenkét éves Lester Burnham, aki a „reklámszakma kurvájaként” dolgozik, belassult zombiként él a felesége mellett, képtelen szóba elegyedni kamasz lányával, Jane-nel, a napjai fénypontja pedig az, amikor felkelés után a zuhany alatt maszturbál. Aztán Lester egy nap felébred a kómájából: belebolondul lánya barátnőjébe, az incselkedő, meglehetősen ribancos Angelába, s ez a „szerelem” új élettel tölti fel és a korábban mindig is megvalósíthatatlannak tartott vágyai valóra váltására ösztönzi a férfit, aki már-már halottként tekintett önmagára. A film tehát egyrészt arról szól, hogy mit csinál egy negyvenes férfi, amikor hirtelen rájön, hogy megtehet olyasmiket, amikről korábban csak álmodozott.
Tovább

Karinthy Frigyes: Így láttátok ti - Amiről a vászon mesél

A Karinthy-életműsorozat legújabb kötetében az író valamelyest eltávolodik az irodalomtól és az irodalmi paródiáktól, és főleg a filmekre, valamint a valóságra koncentrál. A kötetet nyitó Amiről a vászon mesél írásaiban Karinthy a populáris filmeket veszi szemügyre, és a kor néhány jellegzetes mozisikerét írja újra gyakran egészen abszurd formában. Akárcsak az Így írtok ti irodalmi torzképeinek értékeléséhez, az Amiről a vászon mesél filmművészeti paródiájának élvezetéhez sincs feltétlenül szükség a korabeli filmek beható ismeretére, már csak azért sem, mert Karinthy ezúttal nem az egyes szerzőket, hanem inkább az egyes műfajokat vagy a végtelen sok filmben előforduló történetvázlatokat írja újra. A gyűjtemény darabjai között van sci-fi és horror éppúgy, mint újragondolt Chaplin-mozi vagy tragikus-realisztikus szerelmi dráma, aminek a története erősen emlékeztet Molnár Ferenc Liliom című darabjára.

A kötet második részében, az Így láttátok ti címűben Karinthy újszerű módszert követ: nem egy-egy szerző stílusának és modoroskodásainak megragadására koncentrál, mint az Így írtok ti írásaiban, hanem egyetlen témát választ, és arról ír különböző szerzők vagy sajtótermékek modorában. A téma pedig az I. világháború és a háborús irodalom – nem éppen az átlagos, kifigurázásért kiáltó paródia-alapanyag. Viszont Karinthy nem úgy bolondozza el a témát, hogy az bántó vagy ízléstelen legyen – ellenkezőleg: a legváltozatosabb modorokban megírt világháborús beszámolók vagy háborús időkben játszódó történetek és mini színdarabok nyelvi abszurditásával, az értelmetlen párbeszédekkel, a hangzatos, ugyanakkor semmitmondó szavakkal és a beszámolók szerzőinek a lényegtelen részletekre koncentrálásával a háború abszurditását is megmutatja.
Tovább

Alan Hollinghurst: A szépség vonala - The Line of Beauty

Úgy egy évvel ezelőtt rengeteg szépet olvastam erről a regényről (és most tényleg az írások szépségére gondolok, nem kimondottan arra, hogy dicsérték a könyvet), és mivel szeretem azt gondolni, hogy egy blogposzt vagy könyvajánló szépsége valamennyire jelzi annak a műnek a szépségét is, amiről szól, biztos voltam benne, hogy ez egy igen-igen gyönyörű regény lesz. És tényleg az.

A történet Angliában játszódik 1983 és 1987 között, a Thatcher-korszakban. A főszereplő a fiatal, homoszexuális Nick Guest (a név egyáltalán nem véletlen), aki oxfordi tanulmányait követően egy egyetemi barátja, Toby családjához, Feddenékhez költözik – félig-meddig albérlőként, de valójában inkább azon a jogon, hogy jó barátja Tobynak. Új otthonában Nick olyan világba kerül, amely eddig teljesen ismeretlen volt számára: a családfő, Gerald sikeres és még feljebb törekvő politikus; felesége, Rachel pedig mérhetetlenül gazdag, úgyhogy Nick félig-meddig az előkelő társaság része lesz és valósággal tobzódhat a luxusban és a körülötte lévő szépségben, amelyből a család barátjaként ő is részesül.
Tovább

Joanna Trollope: A másik család - The Other Family

A regény nyitánya tragédiával és feszültséggel terhes: a negyvenes Chrissie és három felnőtt lánya, Tamsin, Dilly és Amy éppen magukra maradtak a családfő, a nők millióinak szívét megdobogtató zenész, Richie hirtelen bekövetkezett halála után. A gyászoló család helyzetét tovább nehezíti, hogy az élettársa halálával Chrissie szinte teljesen pénz nélkül marad. Ráadásul felbukkan a színen a „másik” család is: Richie felesége, Margaret, akit több mint húsz évvel korábban elhagyott, ám akitől sosem vált el, és a fia, Scott. A férfi ugyanis szimbolikus jelentőségű örökséget hagy az első (igazi?) családjára, és az örökség átadása körüli hercehurca során a két család kénytelen-kelletlen kapcsolatba kerül egymással, aminek nem mindenki örül.

Az események főleg a megújulás és a tragédia utáni talpra állás gyakorlati és érzelmi kérdései és nehézségei körül bonyolódnak. Emellett a számtalan kisebb-nagyobb cselekményszálból minden családtag életét és egyéni problémáit is megismerjük: Tamsin például képtelen elkötelezni magát a barátja mellett és mondvacsinált okokra hivatkozva nem költözik hozzá; az érettségi előtt álló Amy azt fontolgatja, hogy otthagyja az iskolát és dolgozni kezd; Margaret még huszon-egynéhány évvel az után is Richie-nek próbál bizonyítani, hogy a férfi elhagyta őt; és így tovább.

Tovább
süti beállítások módosítása