Jennifer Egan: The Keep
A Keep gótikus rémregény posztmodern-cseles módra. Bár a posztmodern-cselesség elsőre nem szembetűnő, mert a történet úgy kezdődik, mint egy átlagos regény: van egy „hagyományos”, E/3-as elbeszélő, aki elkezd mesélni egy történetet. A történet főszereplője Danny, a semmirevaló, internetfüggő, gótikus cuccokat hordó New York-i férfi, akinek bizonyos nem részletezett okok miatt sürgősen távoznia kell a városból, ezért kap az alkalmon, amikor rég nem látott unokatestvére, Howie felajánlja neki, hogy utazzon el hozzá egy meg nem nevezett kelet-európai országba, ahol ő éppen egy rejtélyes várkastélyt renovál.
Ez elsőre jó ötletnek tűnik, de aztán a kastély jóval barátságtalanabb és ijesztőbb helynek bizonyul a vártnál: lakik például benne egy vénséges, talán őrült bárónő, akit nem lehet eltávolítani a tornyából; van egy medence, amibe a hagyomány szerint sok évtizeddel korábban belefulladt egy ikerpár; van bonyolult alagútrendszer, ahol örökre el lehet veszni; stb. És az sem oldja a feszültséget, hogy Dannynek eszébe jut: Howie talán azért hívta a kastélyba, mert itt akar bosszút állni rajta azért, amit még tizenévesen követett el ellene. Úgyhogy Danny hamarosan inkább a menekülés mellett dönt, de a kastélyból nincs kiút és nincs biztos mód arra sem, hogy az ember kapcsolatot teremtsen a külvilággal. (Ez utóbbi egyébként különösen nagy csapás a netfüggő, állandó elérhetőség-kényszeres Danny számára – viszont semmi misztikus nincs benne, Howie ugyanis szándékosan száműzi a modern technikát a kastélyból, mondván, hogy az embernek itt a képzelőerejére kell hagyatkoznia, nem pedig az agyát elcsökevényesítő eszközökre.)
A kísérteties história szép lassan kezd kibontakozni, ám hamarosan előtérbe tolakodik a narrátor, aki kezdetben láthatatlannak tűnt – és ez sok mindent megváltoztat. Amint kiderül, hogy az elbeszélő személye fontos, mert ő nemcsak egy mindentudó, a háttérből beszélő narrátor, természetesen felvetődnek olyan kérdések, hogy a gótikus rémtörténet vajon „igaz” történet-e vagy csak fikció – aztán amikor a regény végén felbukkan még egy elbeszélő, a „fő” történet valódisága még egyszer megkérdőjeleződik.
A regény egyik legizgalmasabb vonala ez, hogy a kerettörténet(ek) és a belső történet(ek) átjárhatóak (sokkal inkább, mint az elsőre elképzelhetőnek tűnik), s az egyik történet szereplőjéből válhat elbeszélő is, vagy az elbeszélőről kiderülhet, hogy szereplője is annak a történetnek, amit látszólag kívülállóként elmesél. Ha valaki nagyon jó nyomolvasó, lehet, hogy kitalálja, ki a legbelső történet elbeszélője. Én természetesen nem találtam ki, úgyhogy kellőképpen megdöbbentem, amikor erre fény derült, és abban a pillanatban jó néhány korábbi részlet jelentése és jelentősége vált világossá számomra.
Aztán érdekes a kastély valódiságának kérdése is. Maga az épület létezik (bár azt nem tudni, hogy pontosan melyik országban található), de a valóság másképp működik és az idő is másképp telik a falain belül. Az csak apróság (meg hát, gondolom, minden rémregényben így van), hogy mindenkinek, aki a kastélyban tartózkodik, előbb-utóbb furcsa képzetei és észlelései támadnak. Az viszont már jóval ijesztőbb, hogy a kastély alatt lévő és a külvilággal elvileg kapcsolatban lévő városka imitációnak (vagy pontosabban szimulákrumnak) tűnik: amikor Danny egyszer menekülni próbál és lejut a városba, az az érzése támad, hogy még a rendezetlenség is tökéletesen megtervezett, a kirakatokban lévő tárgyak természetellenesen tökéletesek, az emberek pedig egyfolytában erőltetetten mosolyognak – tiszta Disneyland, csak épp a tervező (aki Danny szerint nem más, mint Howie) célja nem Danny szórakoztatása, hanem egy olyan környezet megteremtése, ahol a két unokatestvér újrajátszhatja/újraélheti azt a gyerekkori eseményt, ami mindkettőjük életére döntő hatással volt.
Ahogy ebből sejthető, van a könyvben némi pszichologizálás is: pl. a gyerekkori traumatikus esemény körülményeihez hasonló helyzet létrehozása és az esemény újrajátszása segít abban, hogy eltűnjön a régi harag és bűntudat, csak persze ez ebben a könyvben (akár a valóságban) nem ilyen egyszerű: az események felidézésétől/újraélésétől nem válik hirtelen semmivé két évtizednyi elcseszettség és nem lesz mindenki lelke hófehér. Ezen kívül vannak a könyvben mindenféle (populár-)pszichológiai képek is (az őrült bárónő tornya mint felettes én, a kastély alatt húzódó alagútlabirintus mint tudatalatti stb.), de ezek nem olcsó, horrorklisés módon szerepelnek, hanem épp csak egy kicsit, ízlésesen, és nem ezeken van a hangsúly.
Ez elsőre jó ötletnek tűnik, de aztán a kastély jóval barátságtalanabb és ijesztőbb helynek bizonyul a vártnál: lakik például benne egy vénséges, talán őrült bárónő, akit nem lehet eltávolítani a tornyából; van egy medence, amibe a hagyomány szerint sok évtizeddel korábban belefulladt egy ikerpár; van bonyolult alagútrendszer, ahol örökre el lehet veszni; stb. És az sem oldja a feszültséget, hogy Dannynek eszébe jut: Howie talán azért hívta a kastélyba, mert itt akar bosszút állni rajta azért, amit még tizenévesen követett el ellene. Úgyhogy Danny hamarosan inkább a menekülés mellett dönt, de a kastélyból nincs kiút és nincs biztos mód arra sem, hogy az ember kapcsolatot teremtsen a külvilággal. (Ez utóbbi egyébként különösen nagy csapás a netfüggő, állandó elérhetőség-kényszeres Danny számára – viszont semmi misztikus nincs benne, Howie ugyanis szándékosan száműzi a modern technikát a kastélyból, mondván, hogy az embernek itt a képzelőerejére kell hagyatkoznia, nem pedig az agyát elcsökevényesítő eszközökre.)
A kísérteties história szép lassan kezd kibontakozni, ám hamarosan előtérbe tolakodik a narrátor, aki kezdetben láthatatlannak tűnt – és ez sok mindent megváltoztat. Amint kiderül, hogy az elbeszélő személye fontos, mert ő nemcsak egy mindentudó, a háttérből beszélő narrátor, természetesen felvetődnek olyan kérdések, hogy a gótikus rémtörténet vajon „igaz” történet-e vagy csak fikció – aztán amikor a regény végén felbukkan még egy elbeszélő, a „fő” történet valódisága még egyszer megkérdőjeleződik.
A regény egyik legizgalmasabb vonala ez, hogy a kerettörténet(ek) és a belső történet(ek) átjárhatóak (sokkal inkább, mint az elsőre elképzelhetőnek tűnik), s az egyik történet szereplőjéből válhat elbeszélő is, vagy az elbeszélőről kiderülhet, hogy szereplője is annak a történetnek, amit látszólag kívülállóként elmesél. Ha valaki nagyon jó nyomolvasó, lehet, hogy kitalálja, ki a legbelső történet elbeszélője. Én természetesen nem találtam ki, úgyhogy kellőképpen megdöbbentem, amikor erre fény derült, és abban a pillanatban jó néhány korábbi részlet jelentése és jelentősége vált világossá számomra.
Aztán érdekes a kastély valódiságának kérdése is. Maga az épület létezik (bár azt nem tudni, hogy pontosan melyik országban található), de a valóság másképp működik és az idő is másképp telik a falain belül. Az csak apróság (meg hát, gondolom, minden rémregényben így van), hogy mindenkinek, aki a kastélyban tartózkodik, előbb-utóbb furcsa képzetei és észlelései támadnak. Az viszont már jóval ijesztőbb, hogy a kastély alatt lévő és a külvilággal elvileg kapcsolatban lévő városka imitációnak (vagy pontosabban szimulákrumnak) tűnik: amikor Danny egyszer menekülni próbál és lejut a városba, az az érzése támad, hogy még a rendezetlenség is tökéletesen megtervezett, a kirakatokban lévő tárgyak természetellenesen tökéletesek, az emberek pedig egyfolytában erőltetetten mosolyognak – tiszta Disneyland, csak épp a tervező (aki Danny szerint nem más, mint Howie) célja nem Danny szórakoztatása, hanem egy olyan környezet megteremtése, ahol a két unokatestvér újrajátszhatja/újraélheti azt a gyerekkori eseményt, ami mindkettőjük életére döntő hatással volt.
Ahogy ebből sejthető, van a könyvben némi pszichologizálás is: pl. a gyerekkori traumatikus esemény körülményeihez hasonló helyzet létrehozása és az esemény újrajátszása segít abban, hogy eltűnjön a régi harag és bűntudat, csak persze ez ebben a könyvben (akár a valóságban) nem ilyen egyszerű: az események felidézésétől/újraélésétől nem válik hirtelen semmivé két évtizednyi elcseszettség és nem lesz mindenki lelke hófehér. Ezen kívül vannak a könyvben mindenféle (populár-)pszichológiai képek is (az őrült bárónő tornya mint felettes én, a kastély alatt húzódó alagútlabirintus mint tudatalatti stb.), de ezek nem olcsó, horrorklisés módon szerepelnek, hanem épp csak egy kicsit, ízlésesen, és nem ezeken van a hangsúly.
Hogy min van a hangsúly, azt nem is tudom eldönteni, mert nagyon sok minden van ebben a könyvben – a már említett valóság-fikció problémákon, valóság-újraértelmezéseken és trauma-újraéléseken kívül például van benne egy csomó gondolat a képzelet működésével, az észleléssel meg azzal kapcsolatban, hogy hogyan épít fel valaki egy képet magáról, amiről aztán azt hiszi, hogy az tényleg ő maga – és ezek jelentősége folyton változik, illetve megkérdőjeleződik. Mindenesetre nem bánom, hogy nem tudom megfogni a regény középpontját vagy leglényegesebb történeti vagy gondolati szálát – eleve azt reméltem, hogy hasonlóan okos, sokrétű, agyalós, (poszt)modern lesz ez a könyv, mint Jennifer Egan másik regénye, amit eddig olvastam, a szuper, zseniális A Visit from the Goon Squad. És nagyon örülök, hogy tényleg olyasmi lett.
