Alan Hollinghurst: A szépség vonala - The Line of Beauty

Úgy egy évvel ezelőtt rengeteg szépet olvastam erről a regényről (és most tényleg az írások szépségére gondolok, nem kimondottan arra, hogy dicsérték a könyvet), és mivel szeretem azt gondolni, hogy egy blogposzt vagy könyvajánló szépsége valamennyire jelzi annak a műnek a szépségét is, amiről szól, biztos voltam benne, hogy ez egy igen-igen gyönyörű regény lesz. És tényleg az.

A történet Angliában játszódik 1983 és 1987 között, a Thatcher-korszakban. A főszereplő a fiatal, homoszexuális Nick Guest (a név egyáltalán nem véletlen), aki oxfordi tanulmányait követően egy egyetemi barátja, Toby családjához, Feddenékhez költözik – félig-meddig albérlőként, de valójában inkább azon a jogon, hogy jó barátja Tobynak. Új otthonában Nick olyan világba kerül, amely eddig teljesen ismeretlen volt számára: a családfő, Gerald sikeres és még feljebb törekvő politikus; felesége, Rachel pedig mérhetetlenül gazdag, úgyhogy Nick félig-meddig az előkelő társaság része lesz és valósággal tobzódhat a luxusban és a körülötte lévő szépségben, amelyből a család barátjaként ő is részesül.

Nicket egyébként nem annyira a gazdagság nyűgözi le, mint az a szépség, amelyet a pénz könnyen elérhetővé tesz – igazi esztéta ő, és hajlamos elveszni a részletek szemlélésében, az egészet pedig nem látja át. Ezért van az, hogy miközben telnek az évek, és Nick el van foglalva a privát mániáival (Henry James stílusával; a gyönyörű férfiakkal, akikkel lefekszik; a szépség vonalának tökéletességével), hajlamos megfeledkezni arról, ami a valóságban történik körülötte. Nicket például hidegen hagyja a közélet, mint ahogy azt is a legnagyobb lelki nyugalommal viseli, hogy a barátai vagy a szeretői pénzelik őt. Ennek ellenére egyébként Nick számomra nem ellenszenves, mert nem számító ember – ő egyszerűen egy ábrándozó, naiv alak, aki némi ott-tartózkodás után már maga is elhiszi, hogy helye van abban a környezetben, ahol valójában csak vendégeskedik, s ahol – mint kiderül – mindenféle szolgálatokat várnak el tőle, tehát a vendéglátás még csak nem is nevezhető szívesnek vagy önzetlennek.

Nick állandó szépség-keresése mellett persze története is van a regénynek, de abba nem megyek bele, mert a lényeg inkább a leírt korszak és életmód atmoszférájában és annak lassú változásaiban van: ahogy haladunk előre az időben, minden egy kicsivel nyíltabb és sokkal rosszabb lesz. A nyíltság persze jó, és nem amiatt válnak rosszabbá a dolgok – inkább arról van szó, hogy amikor az emberek végre beszélni kezdenek dolgokról, nyilvánvalóvá válik mindaz a rosszaság, ami addig is megvolt, csak mindenki úgy tett, mintha nem létezne. Ilyen értelemben tehát a Szépség vonala a valósággal való szembenézés és az illúziók elvesztésének regénye is. Viszont mindenképpen érdemes megfigyelni, hogy a történet négyévnyi idejében mi válik lassan a beszéd tárgyává, és mi az, ami továbbra is rejtve marad.

Az elsőre példa a homoszexualitás és az AIDS kérdése: az nagyjából a második oldalon kiderül, hogy Nick homoszexuális, és elég hamar találunk utalásokat arra, hogy valaki feltehetően AIDS-es (Nick első szeretőjének, Leónak a volt szeretőjére gondolok), ugyanakkor ezekről a témákról szinte senki nem beszél. Nick maga is, bár vállaltan homoszexuális, meglehetősen óvatosan közelít a saját szexualitásának témájához, tele van gátlással és elég sokat aggódik azon, hogy vajon Feddenék előkelő társaságából ki tudja róla, hogy meleg. Az AIDS szót pedig egyszerűen senki nem ejti ki. Aztán a regény második részében, ami 1986-ban játszódik, már kezdenek megváltozni a dolgok. Ezt jelzi az is, hogy ez a rész egy olyan fejezettel indul, amelyben Nick és titkoltan meleg szeretője egy férfistrandra látogatnak, ahová mindenki azért megy, hogy gyors aktusokba bonyolódjon a vécében vagy felszedjen valakit, akit hazavihet pár órára. A regény vége felé pedig még az AIDS szó is elhangzik néhányszor – vagyis a dolgok végre kezdenek nevet kapni, és már nem lehet úgy tenni, mintha nem léteznének.

De van példa olyasmire is, ami továbbra is névtelenül marad: Margaret Thatcher például egyszer sincs név szerint említve a könyvben: őt mindenki csak a Ladynek, vagy a miniszterelnöknek hívja, vagy valami más, körülíró, de igazán meg nem nevező néven emlegeti – és e tekintetben semmi nem változik 1983 és 1987 között. A kedveskedő vagy körülíró megnevezések valamiféleképpen elkendőzik a mögöttük lévő embert és megismerhetetlenné, ugyanakkor megkritizálhatatlanná teszik őt: egy Margaret Thatcher cselekedeteit lehetne kritizálni vagy elemezni, egy Ladyét viszont nem – mert az ízléstelenség lenne, ami nem illik az előkelő társasághoz.

Egyébként egészen lenyűgöző, ahogy Hollinghurst az elhallgatásokkal, a megnevezésekkel és az utalgatásokkal játszik – sokszor szinte úgy éreztem, ez a regény igazából két könyv, mert minden kimondott szó mögött ott érződött a csak gondolt, a csak sejthető szó, és olvasás közben folyton megálltam azon gondolkodni, hogy mit nem mond valaki, amikor valamit éppen mond, és miért nem mondja, amit nem mond.

Ez a komplexitás engem már önmagában is gyönyörködtet, de persze a regény elbűvölő mivoltához nagyban hozzájárul a nyelv is, amit Hollinghurst használ. Nem tudom, magyarul milyen a könyv, de angolul gyönyörű. Volt bennem valami enyhe félelem, hogy netán túlságosan cizellált vagy cikornyás nyelvezetű lesz ez a regény – de nem ilyen. A szavak maguk viszonylag egyszerűek, de amit az író alkot belőlük, ahogy hangulatot teremt velük, vagy ahogy pl. a jelzőit kiválasztja, attól eláll a szavam és csak arra telik tőlem, hogy e posztban huszadjára is leírjam a „szép” szót vagy annak valamelyik szinonimáját.

Szóval ez a könyv nagyon sűrű (ennek ellenére szerintem nem nehéz olvasni), és a sok utaláson, elhallgatáson, apró kicsi finomságon keresztül csodásan élénk és roppant hangulat- és részletgazdag képet ad a 80-as évek Angliájának egy kicsi szeletéről éppúgy, mint az oda tartozó emberek talán „tipikus”, ugyanakkor mindenki által különbözőképpen megélt ön- és útkereséseiről, mániáiról, függőségeiről és boldogulási kísérleteiről. (És még egyszer leírom, hogy leginkább milyen ez a könyv: nagyon szép.)